Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Sietve kopogtatnak lelked ajtaján,
ahogy egy fakopáncs egy korhadt fán.
Hát nem ismeretlen a vendéged,
Krisztus urunk kér menedéket.
Egy sötét hajnalon
reszketve feladtam, úgy gondolom.
Már nem akartam élni,
és reménytelenül remélni...
Aggódás egy érző életért,
egy tovatűnt régi barátért.
Valami csodaszép szerelemért,
hiányérzet egy szóért, családért.
Érzések őrzője
Tavasz kopogtat az ablakon,
csillagfény csillan az ablakodon.
Szerelem tüzelő virágát,
csókolom szerelmed vonzó zamatát.
Már nem is tudom, oly rég volt,
pici leány nekem dalolt.
Ahogy akkor a palacsinták sültek,
úgy teltek el lassan az évek,
de hiába forognak az évszakok,
én mindig a leányomra gondolok.
Messze tűnő gondolatok,
Vajh! Mit hoznak a holnapok?
Barátaim, ne búsuljatok!!!
Szerelem szárnyán szálljatok.
Múló szép gondolat
A világon oly kevés a szép,
a te szíved nekem tükörkép....
Egy fájó gondolat vagy ajkamon,
búcsúzom tőled Angyalom.
Egy könnycsepp lefolyik az arcomon,
nem segít senki örök bánatomon.
Az új élet
Hosszú évek gyötrelmek kora,
órák és percek koszos pora.
Magányos, kemény harcok,
régen meghalt, kedves arcok.
Nehéz évek teltek így,
elfáradt, megkopott a harcos szív.
Édesanyámnak
Gondolataim tengerében elmélkedem,
szerelmem szívében elmélyed.
Most nyugodt és békés a lelkem,
kérlek, Uram, engedd, hogy így legyen!
Életed olyan, mint a folyó patak,
van, aki fürdik benne,
van olyan, aki csak belekap.
Te a szeretetet hirdeted,
mégsem kell senkinek.
Elmúlt szavak, halovány képek,
szép emlékek,
tovatűnt, ártatlan érintések.
Kedves szemek, apró figyelem,
milyen lobbanékony a szerelem.
Milyen érdekes a magány,
a szerelmem utáni hiány.
Bár életed egy kalandregény,
nem vagy gazdag, csak szegénylegény.
A szép szemek hiába hívnak,
gondolatok lassan múlnak.
Könnyeim csak őérte hullnak.
A könnyek csak peregnek,
mint a magányos, árva gyereknek.
Egy lány tekintete,
szeme tükre, figyelme,
apró kedves érintése,
szíved álma, angyali teremtménye.