Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Apa és anya szép szívek, kik ma holtak.
Nem mosolyognak, hajh, nem is szólnak.
Múltba veszett egykori kedves, te szerető.
Könnyes fürdőbe fulladt, ősi lélektemető.
Akit arvisnak hívtak
Tasd, rendkívüli és nagy hírűként ismerték.
Különös tudása miatt tisztelték és szerették
Tasd, fittyet hányva az akkori törvényekre.
Sebesen sietett az asszonyok segítségére.
Ha minden feléd közeledő ember
Csak egy darabot tép ki szívedből.
Tövis mellett valahol a közeli hegyoldalban.
Rejtőzött el Kincsőr táltos egymagában.
Ezen öreg volt táltosok remete főpapja.
Ki egész évben erdőket és mezőket járta.
Már nem vagyok többé lobogó tűz.
Amit most pusztító idő halálba űz.
Csak lassan kihűlő parázs pora.
Mi esténként repül egy ősi fejfára.
A szél istene kísérte útján.
A víz istene enyhített szomján.
A földanya éhségét nyugtatta.
A tűz istene a meleget adta.
Hanyatlik a múlt,
hangosan zeng bús zajától.
Feledé a magyar
harcok dicső fergetegét.
Szív gondolatai
Mit ér a szó, ha nincs kimondva?
Szólt a lélek, fájjon fuldokolva.
Ősi magyar rege regém.
Én őket sosem feledvén.
Szavam regékből szedem.
Őseim el nem feledem.
Erdő halkan suttogott.
Valamit néha mondott.
Szólt, de nem nekem.
Mégis hallotta lelkem.
Hosszú út vezetett amíg reá találtál.
Vándorutad végére szívvel vártál.
Hit nélküli életed sehova nem vezetett.
Amíg őseid hite téged meg nem érintett.
Este a csillagok vígan mosolyognak.
Emberek viszont gyorsan butulnak.
Nem örülnek már az élet szépségének.
Pillanatnyi hamis álmokat kergetnek.
Némán ülök régi törzshelyemen.
Fájdalom ül mélyen sebzett szívemen.
Akkor téged is barátomnak hittelek.
Igen, de mégis rosszul ismertelek.
Ne hagyja el bús fájdalom a szád.
Mennyek szellemei vigyáznak rád.
Földanya hű szívével ölelve szeret.
Oltalmaz téged, ha éhes vagy, etet.