Árva Viktória
Néha csalódunk
Százszor vagy ezerszer
De ez így van jól
Ennek így kell lennie
Vigyázz kiben bízol
És vigyázz mit mondasz
Sokszor inkább jó
Ha csak hallgatsz...
Akarom és hiszem,
Hogy lelkem jobb útra viszem,
Nem tart fel semmi sem,
Csak menjünk, és higgy nekem,
Előttem sok akadály és csapda,
Egyelőre még be vagyok csapva,
De lassan kitisztul az ég felettem.
Minden könnyem
Csak egy folt az aszfalton,
Semmi más, csak
Mint por az asztalon,
Fájdalmas levegő-
Vétel következik,
Utolsó leheletem
Is ugyanúgy elveszik...
Bárcsak ne lennék egyedül,
Lelkem régóta egyedül hegedül,
Bárcsak lenne, ki velem nevetne,
Ki rossz napjaimon is ugyanúgy szeretne.
Repülj át az égen egy más világba,
ne nézz le, rút ez a világ neked.
Szikrázó napsütés simogat,
de nem engem, hanem másokat.
Sötét felhők, melyek jönnek felém,
rettentő érzéseket raknak belém.
Lángoló elmémnek nem szabhat határt
ép ésszel gondolt gondolat,
semmibe veszett időtöltés
minden próbálkozó pillanat.
Port lefújva kitisztul minden,
Homály a képről lassan elvonul,
De szörcsögő mutánsok kapkodnak felém,
És itt hagynak bizonytalanul.
Oly nehéz ez a félelem,
és úgy nyomasztja testemet.
Nem akarom, nem akarom,
hogy ez legyen, mi eltemet.
Fájó súly, mi nehezedik hátamon,
de nem adhatom fel.
Rögös az út, mi előttem van,
de tudom, mennem kell...