Artepo
Téged kereslek a beleidben kotorászva,
s kezdek rájönni, hogy miért is lettél elásva.
Bezárom az összes ablakot, hogy benntartsam az illatod,
hiába kívánom a friss fuvallatot.
Befogom a fülem, nehogy kiszökjön a hangod,
pedig hallgatnék már más kedves dallamot.
Újra felkaparom a sebet, melyet immáron var takar,
hisz emléked fakulása egyenesen zavar.
Mielőtt elindulhatna, megdöglik az összes repülő hordár,
amely az én szolgálatomban áll.
Ezredjére írom le ugyanazon szavakat, s hajtom bele a fiókomból előszedett borítékba.
Csőrébe adom a papírt, miután megtárgyaltuk, merre szálljon,
de amint eleresztem, zuhanni kezd.
A selymes ködben tapogatózva keresem magam, de hiába;
midőn már úgy érzem, teljesen világtalanná váltam,
valaki a csuklómra fonja nedves ujjait, amik alatt fekélyessé válik a bőröm;
A sebbe nézve egy tündért látok, ki a vérem tengerében úszik...
Mikor a rozsdás fogait csikorgatja a fülem mellett a magány,
a gerincemen végigfut a bizsergés.
Hívhatlak úgy hazugnak, hogy sejtettem, egy szavad sem igaz?
Ha tudtam, számodra nem vagyok más, csupán egy olcsó vigasz.
Kérdésed betelíti a magányos szobát,
amiben már alig élünk.
Egymásba kapaszkodva várjuk,
hogy véget érjen a létünk.
Hogy lehet, hogy nem látod,
mikor szavaid sebet ejtenek libabőrös arcomon,
amit az eső olyannyira eláztatott,
vagy csak a könnyeim égetnek ennyire?