Anzsy
Akkor is él, ha nem olvassa senki,
Majd akkor is él, ha hagyják feledni,
És fújhatnak bármilyen szelek,
Az örök vers időtlen rezeg.
Néha még beléd karmol a múlt,
Felszakít gyógyultnak hitt heget...
A nő a friss kút,
Vizét örök gyermekként ihatod,
Helyéről nem mozdul sosem,
Szomjazva megtalálhatod.
Mennyire szeretlek téged,
Drága, jó Szerelem!
Mikor rád gondolok, folyton
Könnyes lesz két szemem.
A hétvégéknek morzsáiból
Húzod a létnek igáját,
Mivel rabszolgává tetted magad,
Így nem hagyod el a gályát.
A hajnali harmatot,
Kertre nyíló ablakot,
Hajadba napfonatot...
Szülinapodra!
Nos... hiába sírtál,
Csak idekerültél,
Azon a nagy napon,
Mikor megszülettél.
Kitéptelek hát magamból,
S így kitéptem az életet,
Bár hiányod fojtva csonkol,
De hordozom, amíg lehet.
Amikor az esti fény kigyúl,
Kezed ismét a pohárért nyúl,
Nyitod egy szebb világ kapuját,
Úgy érzed, minden jobb odaát.
Eres, kis keze sovány térdén pihen,
Körbenéz csak úgy, szép szelíden,
A zsibongást ő nem szíveli már...