Antal Sára
Elegem van magamból,
csöndes magányomból,
bamba jelenemből,
kopott emlékekből,
gyáva lázadásból,
meghunyászkodásból.
Sárgulnak a lombok,
száradnak az ágak,
hűvös hajnalokon
fecskék, gólyák messzire szállnak.
Lábujjhegyen jött az éjfél,
pilláimra települt,
a sápadt hold fényeinél
álomszárnyon rám repült.
Lebegek föld és ég között,
tanúim néma csillagok,
lelkem felhőkbe költözött,
lassacskán elillanok.
Eltemetett álmok,
Elvetélt remények,
Körülöttem lassan
Kihunynak a fények.
Halkulnak a dalok,
Elnémult a sikoly,
Szavak bent rekednek,
Szívem fáradt fogoly...
Rügy, ha kipattan,
orgona nyílik,
sárga virágát
ontja a som.
Jöjj ki a rétre,
langyos a szellő,
fenn a magasban
fecske repül.
Elrejtőzöm fűszál mögé,
vizek alá, felhők fölé,
nádszál ringásába,
tört ágak csonkjába,
víz fölé, párába,
kút visszhangjába,
falrepedésekbe,
lebukó nap vörösébe...
Párnám alatti sóhajokban
ledobott ruhám redőiben
gőzölgő kávém illatában
lelkem repedéseiben
árnyékom magányában
reggeleim ködében
csendem sikolyában
monoton esőcseppekben...
Dalaim elhalkulnak.
Szavaim kifakulnak.
Lantom sarokban hever.
Emlékeim hálóján
tűnő múltam fennakad,
legalább ez sem teher.
Merre talállak? - Nem tudom.
Emlékedbe kapaszkodom.
Csak egy fényképnek suttogom:
- Légy a Valentinom!
Hópihe, hópihe szálldos,
repked és hull a magasba,
hótakarónk is egy vánkos,
hogyha a dér betakarja.
Ha választhattam volna, mi legyek:
növény, állat vagy felsőbbrendű humanoid...
Az emberlétet kihagytam volna,
inkább lettem volna papucsállatka,
koala, cet vagy macska,
vagy rét közepén egy szál virág...
Tudjuk: az Idő nem létezik,
mi mégis mérjük szakadatlan,
feledni vágyunk rosszat, régit,
éljünk jobban, szabadabban.