Antal Sára
Nem vagyok én már az, aki voltam,
nem hat rám a szép muzsikaszó,
elhalkult a lelkemben a dal is,
ajkamról is elfogyott a szó...
Bolond világunk célkeresztjében
ülök reszketeg.
Lámpám fénye körül
verssorok úsznak.
Ballagok az őszi erdőn
talpam alatt avar ropog
köröttem csend
szellő se kél
fenn varjúsereg kavarog.
Laza fickók, vagy szerények,
félénkek vagy nagyképűek,
angol urak, kész stylistok
vagy igénytelen magyarok,
számolatlan ötvenesek
vagy megfáradt kis öregek,
diplomások nagy IQ-val,
mások kevés iskolával...
A palotákban élők vajon boldogok-e,
hisz pénzük számolatlan,
életük napsütötte,
úsznak-e boldog kábulatban?
Elegem van magamból,
csöndes magányomból,
bamba jelenemből,
kopott emlékekből,
gyáva lázadásból,
meghunyászkodásból.
Sárgulnak a lombok,
száradnak az ágak,
hűvös hajnalokon
fecskék, gólyák messzire szállnak.
Lábujjhegyen jött az éjfél,
pilláimra települt,
a sápadt hold fényeinél
álomszárnyon rám repült.
Lebegek föld és ég között,
tanúim néma csillagok,
lelkem felhőkbe költözött,
lassacskán elillanok.
Eltemetett álmok,
Elvetélt remények,
Körülöttem lassan
Kihunynak a fények.
Halkulnak a dalok,
Elnémult a sikoly,
Szavak bent rekednek,
Szívem fáradt fogoly...
Rügy, ha kipattan,
orgona nyílik,
sárga virágát
ontja a som.
Jöjj ki a rétre,
langyos a szellő,
fenn a magasban
fecske repül.
Elrejtőzöm fűszál mögé,
vizek alá, felhők fölé,
nádszál ringásába,
tört ágak csonkjába,
víz fölé, párába,
kút visszhangjába,
falrepedésekbe,
lebukó nap vörösébe...
Párnám alatti sóhajokban
ledobott ruhám redőiben
gőzölgő kávém illatában
lelkem repedéseiben
árnyékom magányában
reggeleim ködében
csendem sikolyában
monoton esőcseppekben...