Antal Sára
Rügy, ha kipattan,
orgona nyílik,
sárga virágát
ontja a som.
Jöjj ki a rétre,
langyos a szellő,
fenn a magasban
fecske repül.
Elrejtőzöm fűszál mögé,
vizek alá, felhők fölé,
nádszál ringásába,
tört ágak csonkjába,
víz fölé, párába,
kút visszhangjába,
falrepedésekbe,
lebukó nap vörösébe...
Párnám alatti sóhajokban
ledobott ruhám redőiben
gőzölgő kávém illatában
lelkem repedéseiben
árnyékom magányában
reggeleim ködében
csendem sikolyában
monoton esőcseppekben...
Dalaim elhalkulnak.
Szavaim kifakulnak.
Lantom sarokban hever.
Emlékeim hálóján
tűnő múltam fennakad,
legalább ez sem teher.
Merre talállak? - Nem tudom.
Emlékedbe kapaszkodom.
Csak egy fényképnek suttogom:
- Légy a Valentinom!
Hópihe, hópihe szálldos,
repked és hull a magasba,
hótakarónk is egy vánkos,
hogyha a dér betakarja.
Ha választhattam volna, mi legyek:
növény, állat vagy felsőbbrendű humanoid...
Az emberlétet kihagytam volna,
inkább lettem volna papucsállatka,
koala, cet vagy macska,
vagy rét közepén egy szál virág...
Tudjuk: az Idő nem létezik,
mi mégis mérjük szakadatlan,
feledni vágyunk rosszat, régit,
éljünk jobban, szabadabban.
Tél uralja a kinti világot
zúzmara, dér és hó lepi el
ablakra csipkéz jégvirágot
kint a szél fagynótát énekel.
Nézd, a farsangi bálterem
üresen, bezárva kong,
az utcán sincsen maszkabál,
a nép immár nem zajong.
Szilveszter - személyre szabva
Van, ki fejét lehajtva imát mormol,
akad, ki szesztől kábul,
lesz, ki fittyet hány a világra,
és olyan, ki mulat rútul.
Remény
Sötét erdő mélyén
vajon ki kuporog?
Lámpásától a fény
lassan felragyog.
Fagy sikolt, hideg az éj,
rongyok alatt megfagy a lélek,
kapualjak, terek, padok,
kuporog sok elveszett élet.
Sötét az utca, a város kihalt,
az ünnep a szobákba szorul.
Nem láthatjuk a suhanó angyalt,
csillagokra sötét árny borul.