Antal Sára
Jegenyefa tetejében
nagy a ricsaj, áll a bál,
varjúcsalád fészket épít,
mert tavasszal nagy a kár.
Várom már a tavaszt
virágillatával,
szelíd szellőivel,
langyos napsugárral.
A lemenő Nap
vörös fényében
egy míves pókháló
lazán pihen,
magányos mestere
mélyen rejtve,
zsákmányát bújtatja
éj sötétje...
Nem mantrázom szerelmes szavakat,
csak hozzád bújok szelíd öleléssel...
Szambát járni Rióban,
csavarogni New York-ban,
megújulni Tibetben,
evezni vad vizeken,
ölelni egy koalát,
látni Petra városát,
delfinekkel úszkálni,
farkasokkal táncolni...
Újévi köszöntő
Szél zörget egy száraz ágat
Egyre cibálja a fákat
Bele-belekap hajadba
Bebúvik a kabátodba
Álmot láttam,
varázslatost,
fogtam gyorsan
egy papirost,
s leírtam neved
százszor
és még párszor,
hogy tudjam...
Mi egy láthatatlan Istent
imádunk,
hátha teljesíti minden vágyunk,
közben pusztítunk, rombolunk,
ölünk,
szinte ebben rejlik minden
örömünk...
Vettem egy csinos kis fenyőt,
takarosat, szépet,
hozzá csillogó díszeket,
gömbökből vagy tízet,
piros és arany girlandot,
csillagszórót, ezret.
Jött és szerelemre kért,
ígért jelent, jövőt,
csillogó üveggolyót
és békés kikötőt.
Valamikor, hajdanában
török-dúlta országunkban
nem épp tegnap, nagyon régen:
ezerötszáznegyvenegyben
volt egy város, nagyon hírös,
neve nem más, mint: Nagykőrös.
Miért kell szebb kocsi, nagyobb ház,
mint a szomszédé?
Mi hajt bennünket, hogy kérkedjünk
mindennel, amit elértünk?