Antal Sára
Nagyon-nagyon fáradt vagyok,
úgy nyomasztanak az évek,
már csak pihenni akarok,
sok reményem semmivé lett.
Tavaszi szél fúj,
zászlók lobog.
Hol vagytok, régi
márciusok?
Nem tudhatjátok, milyen az,
ha még Ámor nyilait vágyja a szív!
Az ember feledi korát, bőre ráncait,
mert szíve fiatal, még szeretni vágy!
Feledékenység
Keresem a szemüvegem,
nem találom sehol,
persze, hisz a szememen van,
az orromon trónol.
Puszta, néma táj,
rajta út se visz,
hol a madár se jár,
hol a szél körbevisz.
Ha volna valaki,
aki elrabolná a szívem,
úgy akarnám, úgy szeretném,
gyengéden átölelném,
a minden lenne nekem.
Valentin napon
egyedül vagyok,
szerelem nélkül
jégcsappá fagyok.
Február, ó, február,
hófehér a láthatár,
erdőszélen zöld fenyő,
rajta madáretető.
Mindent befed, takar,
alatta sár, avar,
szikrázik, csillogó,
puha, fehér a hó.
Fenyőerdő mélyén
él egy kis fenyő,
csillag csilingel fenn,
hangja lebbenő.
Hallod-e a kivágott erdők jajszavát?
Látod-e a szennyezett vizek keservét?
Hogy várja a Karácsonyt,
kinek semmije sincs,
rongyos zsebében
nem lapul semmi kincs.
Eső kopog ablakomon,
szeszélyes ritmusban verdes,
szél fúj be a nyílásokon,
s a levegő ködtől terhes.
Szökken a szarvas
csillagos éjbe,
patája dobban
fenn a sötétbe`,
sörénye libben,
pattan a szikra,
röppen a szánkó,
Télapót hozza.