Antal Sára
Sokan voltak.
Mindenki más.
Én is más, és csalódás,
mert kerestem, kutattam,
- senkiben sem leltem
magam.
Beszélgettünk és megszerettem,
mert meg akartam szeretni!
Olyan jó szeretve lenni!
Romantikáztunk a messengeren...
Bánat feszíti lelkem szárnyát,
repülök fel a magas égbe,
boldogságomat keresem,
szállok, repülök messze földre.
Múltam fakuló emlék,
hisz most volt nemrég,
hogy életet nyertem,
s arra ébredtem,
hogy gyermekkor,
ifjúkor
semmivé lett,
alig érintett...
Elfáradt az év is,
elfogyott a fénye,
dolgos hétköznapok
vágynak a békére.
El ebből a borús világból,
madárkáim, repüljetek!
Elég a hamis csillogásból!
Felhők fölé emeljetek!
Törött szárnyú madár
repülni képtelen,
torkán akad a dal,
hallgatni kénytelen.
Nem vagyok én már az, aki voltam,
nem hat rám a szép muzsikaszó,
elhalkult a lelkemben a dal is,
ajkamról is elfogyott a szó...
Bolond világunk célkeresztjében
ülök reszketeg.
Lámpám fénye körül
verssorok úsznak.
Ballagok az őszi erdőn
talpam alatt avar ropog
köröttem csend
szellő se kél
fenn varjúsereg kavarog.
Laza fickók, vagy szerények,
félénkek vagy nagyképűek,
angol urak, kész stylistok
vagy igénytelen magyarok,
számolatlan ötvenesek
vagy megfáradt kis öregek,
diplomások nagy IQ-val,
mások kevés iskolával...
A palotákban élők vajon boldogok-e,
hisz pénzük számolatlan,
életük napsütötte,
úsznak-e boldog kábulatban?