Andrási Dávid
Születéstől a születésig
Volt idő, mikor elfogult voltam, s parancsra némán feleltem.
Így van. Ellentétre némán, s magamban szenvedve nevettem.
Járt az idő, s én csak melankolikus képet láttam helyettem.
Fájt a mérték, és én csak azért is a jövőmet feledtem.
Portalan életen átdalolok,
Hosszasan kérlelem, s már dadogok.
Nem lehetne, ha szabadna mértékkel a sulykot vetni.
Nem kéne, de mégis szabad hulló könnyet eső után szedni.
Nem oly nehéz a fájdalmat lepel alá rejteni,
De nem is oly könnyű, mint a szerelmet veszteni.
A virradó nap éji perce
Nyugtatja szívemet.
Lelkem hontalan verse
Kürtöli szét híremet.
Kezdem a csonk, romlott szóval:
"Vegyék fejét mielőtt szólal!"
Ajkán látom remegni az álmot,
Mit ha kell, sem szükséges látnod.
Szeretni lélek nélkül az álmot.
Szeretni, mit nem szükséges látnod.
Szeretni a képzelet tengerét.
Szeretni egy sokkal szebb mesét.
Nos... Együtt élni a kín üregeiben hatalmasra nőtt, szétszórt
álommal tán ma már vétek....
Szeretném magam is tudni, milyen lehet élni,
Lehet-e álmok mögött elrejtőzve félni,
Lehet-e álmodni belőled egy darabot,
Szeretném tudni, hogy lehet-e álmodni nagyot.
Parton ülve, hol néma keserv, s ádáz harc folyik,
Rápillantok a Napra, mi éppen alkonyodik.
Idestova szinte napokra áll a remény erénye,
Nem tudom, hogy hol veszhetett el eszmém reménye.
Csakis egy feledékeny, ágyú verte kép vagyok,
Zúgnak hátam mögött a halottnak hitt napok.
Tudom, fázom, rettegek,
Szívemben holtan, csendben rejtelek.
Látom nem éri meg, bánom,
Hogy ily keserűvé tettelek.
...A szavaimra holtamon mind azt felelték:
"Itt nem lehet idegen köztünk senki,
Ezt még maga a valóság is zengi."...
Egy testnek, mi most semmiről sem tud tudtomon,
Nélküle, magányosan e szavakat suttogom.
Zeng, bong, csöng halkan az elérhetetlen.
A zörej az, mi most a csöndben sérthetetlen.
Értem, de mégis nehezül a súly. Nyom.
Zokogva tér be hozzám a váratlan alkony.
Történt eseten borulva hullok a még magamról sejtetett okról,
S az is lehet, hogy már rengeteg, sőt, milliárd lesz a sokból.
Nem gondolkozva eszmélek ezen, nem karöltve várom a reményt,
Csak keresem azt, akiben sugallattá válthatja az egyént.
Érdekfeszítő tett hozza lépéseim, követi testem, lelkem,
S mindenáron egyvalakit akar: Engem!