Andók Veronika
Hiába sírok, dühöngök vagy kérem,
Ezen a földön nincs már menedékem.
Esik eső, csendesedő,
Szivárványszín mosolyt rejtő.
Esik eső, tisztogató,
Ezerfelé szertefolyó.
Mikor megszülettem, olyan apró voltam,
karodban ringattál, én meg hozzád bújtam.
Nem volt szavam egy sem, mégis megértettél,
mosolyod megsúgta, hogy nagyon szerettél.
Eső után kinn a kertben
Kósza pára röppen,
Csillogó kis virágarcok
Fürdenek a fényben.
Csillagösvény fénylő porán,
Csaba vezér lába nyomán,
egy szép leány sétál halkan,
földre libben hűs hajnalban.
Karácsonyi fények gyúlnak
Ablakokban, szívekben,
Karácsonykor fényes csillag
Ragyog a szép szemekben.
Halványodnak a fények
Elszürkülő égen,
Sűrűsödik a sötét
Advent idejében.
...nézz most le a Földre
mosolyogva, irgalommal
minden gyermekedre.
A szeretet majd rád borul,
beborítja lelked.
A világ rideg, de ne félj!
Van még menedéked.
Boldogasszony fénye ragyog
egy gyönyörű arcon,
amit várt, az valóra vált,
túl van már a harcon.
Köd fölött a napsugár
Tavaszi táncra készül.
Gyakorol, hogy legszebb arcát
Láthassuk meg végül.
Fénytelen éjeken,
Magányos órákban
Megszólal bús szívünk
Szomorú fohászban.
A levegő, mit minden nap
Tüdődből ki-be préselsz
Ha koszos is, ha füstös is,
Ha nehéznek is észlelsz,
Vajon mit rejt, azt tudod-e?
Azt várod, a vég majd eljön érted,
És hiszed, téged szolgál az élet.
Van oly szikra, mi csak benned éghet,
És jön egy erő, mi megment téged.
Barna csikó szendereg,
Mellette egy kisgyerek.
Vadkörtefa árnyékában
Álmodnak a vidám nyárban.