Andók Veronika
Fénytelen éjeken,
Magányos órákban
Megszólal bús szívünk
Szomorú fohászban.
A levegő, mit minden nap
Tüdődből ki-be préselsz
Ha koszos is, ha füstös is,
Ha nehéznek is észlelsz,
Vajon mit rejt, azt tudod-e?
Azt várod, a vég majd eljön érted,
És hiszed, téged szolgál az élet.
Van oly szikra, mi csak benned éghet,
És jön egy erő, mi megment téged.
Barna csikó szendereg,
Mellette egy kisgyerek.
Vadkörtefa árnyékában
Álmodnak a vidám nyárban.
Szégyenlős a tavasz az idén,
Elbújik sűrű felhők mögé.
Vízcseppek százával kopogtat,
Elmosta már az összes havat.
Itt a tél, fúj a szél,
Hópelyhecskék szállnak,
Fagyos kis falevél
Búcsút int az ágnak.
Nagyszakállú Télapó
Sűrű hóesésben
Lassan lépked, körülötte
Tiszta fehér minden.
Egy szép asszony minden évben,
December első hetében
Magányosan üldögél,
Míg kint havat hord a szél.
Sűrűn hull a fehér hó,
Didereg kinn minden,
Piros ruhás öreg ember
Közeledik csendben.
Messzi Észak országában,
Valahol, egy jó nagy házban,
Vidáman telnek a napok,
Ott táncolnak a krampuszok.
Nő a sötétség, jéghideg csendben
Fáznak az álmok.
Gyengülő fényben, magányos szíven
Fájnak a láncok.
Száz szóval hívtalak.
Csak a csendet várod.
Ezerszáz munkanap
Fakítja ki álmod.
Fényre várok sötétségben,
Körülöttem szürke minden.
Szürke házak, szürke ágak,
Köztük szürke árnyak járnak.
Van egy kicsi falu, benne sok jó ember,
Összefoghatnának igaz szeretettel.
Hisz egy táj ringat minket, altat el este,
S ha esik az eső, együtt szürke kedve.
Fa törzsén egy kis bogárka
Tétován toporog,
Hulló lombok erdejében
Lehet, hogy fázni fog.