Andók Veronika
...nézz most le a Földre
mosolyogva, irgalommal
minden gyermekedre.
A szeretet majd rád borul,
beborítja lelked.
A világ rideg, de ne félj!
Van még menedéked.
Boldogasszony fénye ragyog
egy gyönyörű arcon,
amit várt, az valóra vált,
túl van már a harcon.
Köd fölött a napsugár
Tavaszi táncra készül.
Gyakorol, hogy legszebb arcát
Láthassuk meg végül.
Fénytelen éjeken,
Magányos órákban
Megszólal bús szívünk
Szomorú fohászban.
A levegő, mit minden nap
Tüdődből ki-be préselsz
Ha koszos is, ha füstös is,
Ha nehéznek is észlelsz,
Vajon mit rejt, azt tudod-e?
Azt várod, a vég majd eljön érted,
És hiszed, téged szolgál az élet.
Van oly szikra, mi csak benned éghet,
És jön egy erő, mi megment téged.
Barna csikó szendereg,
Mellette egy kisgyerek.
Vadkörtefa árnyékában
Álmodnak a vidám nyárban.
Szégyenlős a tavasz az idén,
Elbújik sűrű felhők mögé.
Vízcseppek százával kopogtat,
Elmosta már az összes havat.
Itt a tél, fúj a szél,
Hópelyhecskék szállnak,
Fagyos kis falevél
Búcsút int az ágnak.
Nagyszakállú Télapó
Sűrű hóesésben
Lassan lépked, körülötte
Tiszta fehér minden.
Egy szép asszony minden évben,
December első hetében
Magányosan üldögél,
Míg kint havat hord a szél.
Sűrűn hull a fehér hó,
Didereg kinn minden,
Piros ruhás öreg ember
Közeledik csendben.
Messzi Észak országában,
Valahol, egy jó nagy házban,
Vidáman telnek a napok,
Ott táncolnak a krampuszok.
Nő a sötétség, jéghideg csendben
Fáznak az álmok.
Gyengülő fényben, magányos szíven
Fájnak a láncok.