Andók Veronika
Aláhajlik most az alkony fenyőcsúcsos dombok mögé.
Egy lány magányosan áll ott. Halvány árnyat sóhajt köré.
Halk, rózsaszínű derengéssel rejti el a bánatot,
Mit egy néma, bús fohásszal a fázó éjbe suttogok.
"Elhull a virág, eliramlik az élet..."
Csendes léptekkel távozik egy lélek.
Még őrzik a hangját búsan zengő szelek,
S egy reggel hirtelen nélküle ébred.
Új tavasz árad
Tél szele támad,
csavarja a száraz,
kopasz faágat.
Köd bolyong a kopasz fák között,
Tétován toporog a dombokon,
S egy észrevétlen pillanatban
Szíveinkig eloson.
Álltam zúgó szélben, tépkedett orkán;
volt a nevem szitokszó mások ajkán;
vettek semmibe, aláztak meg engem...
Úgy döntöttem, többé nem veszek részt ebben.
Négy gyertya lobban, zümmög a fény.
Ébred a szeretet. Bízz csak, ne félj!
Ködbe bújik a szeretet,
itt bolyong a dombokon,
fenyők közül fáradt szemmel
tekint szét a falunkon.
Négy kis gyertya egy fiók mélyén,
Ráncos, öreg kéz kutatja.
Fényük oly nagyon fontos, hogy most
Kiáradjon a világra.
Sötétlila szerelemmel
Vonom be a múltam;
Sötétlila köntöst húzott,
Aki egykor voltam.
Hóvirágszirom reszket a csendben
Hóvirágszirmot rezget a szél csendben
Csillagfényt szóró, fagyos, sötét éjben.
Fenyőfák között a domb tetejében
Sápadtan ébred a kerek hold éppen.
Örökébe lépek a jégcsillámú télnek,
Mikor lágy szépséget hideg hóval fednek,
Rejtenek a dérrel és hóval takart lankák.
Szépek ők most is. Bár hideg a csillogás.
Fagyot zizzennek a dombok,
csillogó sok kopár ág,
hogy a köztük járó szellő
hideg deret szitál ránk.
Csillagszemén könnyfátyol ül,
Ahogy búsan és egyedül
A látóhatárt kémleli...
Közel-távol senki. Senki.
Sodródom egyre magamtól távol,
Messze a csendes, szelíd világtól.
Fáradt érzelmek ezer hulláma
Magával ragad, elnyel tajtéka...
Volt egy álmom, békeváró,
Csendes-titkos, erdőjáró.
Volt egy álmom... elveszett.
Elnyelték a fellegek.