Anastasius Focht
Egyszer az egyik példaképem azt mondta:
Soha ne késs, mindig érkezz pontosan!
Ha késel, az olyan, mintha megloptad volna,
Hisz az elveszett idő pótolhatatlan.
Egy fél üveg cukorka az asztalon,
Asszem kétéves, de biztosan már nem tudom.
Közösen váruk vele a karácsonyt,
Nevettünk, hogy mutatnak majd az üvegben a csavarok.
De rühellem ezt a szót,
Meg amit hoz, a nappalost.
Megint egy éber este,
Gyorsan ketyegnek a percek.
Visszatérésed mélyen megbetegít,
A Kudarcom vagy, és véget kell ennek vetni!
Nem tudod, miért?
Elmondom a lényegét!
Visszatértem a tükörvilágból,
Hol szívem szabad volt.
A gondokat messze fújtad,
Óvsz tőlük, közel nem jutnak.
Magányosan itt ragadtam
Egy fekete dobozban.
Körbevesznek a falak,
Miket rám toltak.
Egy képzelt, távoli űrbárkán
Robog egymás mellett Focht és Aeval,
Együtt szórakoznak,
Míg az orkok hullanak.
Hajad édes illata részegít,
Ölelésed háborgást csitít,
Puha kezed simítása vidít,
Bársonyos csókod csábít.
Ülök a fekete víz partján,
Gyér fényt ad a holdvilág.
Visszatükröződni látszik az ég.
És Csepelről pár távoli fény.
Sötét nap köszöntött ránk,
Térdre kényszerült a világ.
Minden, mit biztosnak hittem,
Megroppant így hirtelen.
Elragadott a bizonytalanság:
Vajon nem minden csak hazugság?
Ülök a cellámban a hideg kövön.
Életemből kiveszett minden öröm.
Az egykor ragyogó csillag: fagyottan hull alá.
Csilingelve törik szét a lábamnál.
Könnyes szemmel szedegetem a szilánkjait.
Dermedt ujjaimmal nem bírom megfogni mind.
Kiber-Kóbor folytatás
Sikolyom nem éri el Aevalt,
Hiába ütöm a rács falát.
Gördül a szögletes könnyem,
Majd koppan a bittengeren.
Ars Poetica
Az önkifejezés egy módja,
Bevésni egy pár sorba.
Mindent, mi a lelkemet mozgatja,
Megnyugvást keresve fókuszálni egy darabra.
Másoké óriás talán,
Az enyém egy esendő, pici lány.
A nagy felelősségtől rettenve
Esik-kel cseberből-vederbe.
Bár az időt megfagyaszthatnám!
Dédelgetném, simogatnám!
Nézegetném, mint egy képet,
Készítenék, amikor csak lehet!