Ambrus József
Bús szavai az elmúlásnak
fegyelmezett ritmusokba tömörül,
kering féltékeny ereimben...
A kegyetlen halál pusztít nyugalmat,
Gyászol a világ, - Isten is hallgat.
Szál virággal örök sírod előtt,
fájdalom betakar egy egész temetőt,
mert feléd nyújtotta kezét a végzet,
apró életed csendben elenyészett.
Huncut pogányság, szerető bálványok,
stigmák úrnője, ajtód küszöbén
ízes, lopott órák, amely sosem enyém,
megnyitni gonosz kapuit, nekivágok
Maréknyi szavatosság szemedben,
torkodban sziklák repedései, -...
Ma oly rideg, és hamis a jóság,
vigyorát maszkokba terelem,
töröld le mosolyod szigorával,
takard el bennem, ami idegen.
Az ember, ha bölcsőjét kinőtte,
az élet örvényében sorsa reszket,
párhuzamok visznek a végtelenbe,
pöffeszkedő haragja emlékeztet.
...színleli magam és mások életét,
ne hasonlíts többé a semmire,
felissza a nap a lázas föld szívét.
Lakatlan része vagyok az időnek,
lehetnék nálad mindig józanabb,
a képzelet felől gyalog jövet,
lassan az élethez szorítod magad.
A költészet babérjai végett
gyűjtsetek némi bölcsességet,
ne légy szűkszavú, haragtartó fajta,
ahol az olvasó dühbe gurul rajta,
ki talentumot vált néhány garasra,
döngeti szikkadt mellét az istenadta,
nem olvas sem könyvet, sem újságot,
kakukk módra fújja az egyhangúságot...
Pózok és görcsök, békés virágfejek,
beleolvadok ajkad hidegébe -
vagy a derűs bizonytalanságba,
sarjad és vegyül el üres szemébe`,
mint agyunkban a rajongó öntudat,
csupa kémiai gyök vagy kötés,
ahol holnapot előz a gondolat,
de megbotlik lépcsőfokán az ész.
Hitet gyógyít eretnek nézésem,
a boldogság falára rajzolok,
romlott szívemből néhány sebhelyet
porrá zúznak kalandor csillagok.
a szem a száj halálba kékül
alig marad néhány szó emlékül
csókolj homlokon Múzsa-szem
arra kényszerít hogy idézzem
szemem csillogó és átkozott
ki belenézett mind elkárhozott
nap ablakában hervadt szirének
krétakőzetben oly tisztára égnek...
Új versekben vergődik a lélek,
Descartes szava költözött belém,
s hogy legyőzzem hiányérzetemet,
emberivé formál a derűs költemény.
Ha majd semmivé ront az idő,
ne alkudozz, - nézz szembe a sorssal,
egy világot építek magamban:
boldog szférák közt, tudósokkal.
Lépteid utamhoz hangolod,
de tudd, mi tart helyes irányba,
ki a porban hagy örök nyomot,
s a forgószélben is megtalálja.