Ambrus József
A barátság kis évadja letelt,
ütések záporoznak oldalamra,
amíg a látszat felszínén élek,
jámbor marad szeretetem csapása.
Nincs a történetben metafora,
romantikátlan és tettre készen
közelít, ha ösztönöz a jóra, -
amíg porszívózom a beszédet.
...látásom ecsetje új alakban
fest, és szemöldökét vonta össze
bús tévelygésben, friss iszonyatban.
Mindenki másért és másként szeret,
egyéni színvonal, el kell mondanom,
elmém falja a gyors lényeget, -
jelek ritmusát figyeli az arcom.
Rosszkedvem elűzték az ajkak,
vágyaktól bolydult meg jó eszem,
gáncsot vetek az Anatómusoknak,
végül nem ismersz magadra te sem.
Adós maradok lágy igékkel,
lásd, múltamon tipor a jelen...
jogmentes hajnal felnőtt protokoll
törvényt szemezgettem ridegen
sejtjeim kicserélődnek s idegen
szakadékba ránt a fenyegető szigor
Nincs tekintélye a pokolnak,
frissülve hullok alá, mint a vágy,
a félelem zord sziklái közé
rétegenként fektetem a csodát,
és derékig pirulok karjaidban...
szellemérés idején kicsordulok
és puha héján az édes nedvek
mirtuszkoszorús diadalútján
könnyű lábakkal az űrbe lépnek
és kezébe emeli a lusta földet
mert belőle táplálkoznak mások
mint csalánnal teli kosárka éget
önmagam elveszítve vigyázok...
Szenved a világ, múlik az öröm,
bezárkóztam bomlott sejtjeidbe,
gyerekhangok kint az utcazajban,
s földből aranyat szív a rekettye.
piros szívetek formálja az erőt
belém hajlott gyanakvástok éltet
tanult szárnyamnak új tollakat ad
bűvös hangod gazdag szívverésed
Hitetlenül maradt hitedbe költözöm,
kölcsön vett életem a múltba néz,
bibliás ígéretekhez miért lenne közöm,
szétválasztanám a vallást és az észt.
...és arról zokogok, miről nem szabad,
felülmúlhatsz Múzsát, szerelmet,
mert föláldoztad benne önmagad.
Bús szavai az elmúlásnak
fegyelmezett ritmusokba tömörül,
kering féltékeny ereimben...
A kegyetlen halál pusztít nyugalmat,
Gyászol a világ, - Isten is hallgat.
Szál virággal örök sírod előtt,
fájdalom betakar egy egész temetőt,
mert feléd nyújtotta kezét a végzet,
apró életed csendben elenyészett.