Ambrus József
Virágok közt bámulom a Holdat,
rám fröccsen az éj bíboros vére
- mint tivornyán a kámforoldat,
csordogál a friss bűnök kövére.
Mondd ki, hogy nem jó egyedül,
légy asszony vagy hazug szerető,
menj férjhez, lehet, hogy megbecsül,
Isten veled - jó szomszéd, temető.
hátamra vettem a valódi csendet
mégis a párás utcák csalogatnak
csak az éjszaka suttog - üzenget
merészen a baljós pirkadatnak
sosem lesz minőségi státuszod
- rejtély maradsz átmenetileg
a szezonvégi dagályt átúszod
piros szemekkel mint a többiek...
üres szívem a végtelenbe tágul
kék lobogót lenget a magyar kéz
- a sűrített levegő naponta drágul
és a holnapi szomszédod - irokéz
színpadi játékom megszerkesztem
- és formába öntöm ötvözetét
az ártatlanság állomásain -
ahol végigbukdácsol a sötét
rajzold tovább színpadi arcom
- amíg kihajtanak a mítoszok
jóképű fantomok kérdezgetnek
amíg az óra mutatója vagyok...
Olyan tisztán látom a múltam,
valamit mégis kérdeznék magamtól,
szivárványablakban holdfény, március van,
csak én építkezem bizarr divatból
pár verset, amit magam mögött hagytam,
ami fölkavarja fenékig a Földet, -
ugat a holdfény, kerget szakadatlan,
mint homályok között az atomtöltet.
szemem gyalázza a balladákat
új sorok között a fergeteget
mely felkavarja a bibliai tájat
és egy kézmozdulat szerelmedet
sós könnyekben romlékony a derű
- a jóakarat nem rombol többé
csak szobrok szívében a kisbetű
formálja díszes aranyrögökké...
önző szavaknak szomjas árnyéka
piros tengerszemét bekötöttem
de feltámad a kép tartozéka
- a Föld bibliai rendszerében...
Tróger voltam, csapjatok a számra,
- de a versem eldalolom még -
bazaltba vésem szent üzenetét,
vagy rábízom néhány krónikásra.
bújtatója vagy önmagadnak
csontjaim felett éjszakázom
életre kel a vadon pillanat
a szívverés egy csöndes korhadáson
görcsös tapintás csípője alatt
- lilásan égett az ősi ösztön
melynek mélyében pusztítod magad
ahol a szellem spirituszát fürösztöm...
Apám meghalt - felsírnak az egek
lélekhangú kedélyed szivárog
- tudtad a halál önző és rideg
mint betűk-rajzolta pusztulások
fölmagasztal árnyék-küldetésed
zsoltárokban a szólam elvegyül
fogadd magadénak a jelenséget
- amíg az emlékezet feketül...
hadra fogtak a csaló ritmusok
nem jössz ki jól az árverésből
tákolt véka alatt téboly titkotok
csak rontás szivárog az egészből
áldást keresnek a gyógyhalászok
- milliók szíve jajdulást kiált
anyaméhben sír fel a végzetes átok
ahol az indulat szülte a halált...
zárt testem csontig pirul
gyerek-énem a lélek barátja
a gondolat nyíló kertjében
zuhan a fényáldás homálya
így szólt a szív az ismeretlen
szárnyakat bont a lassú kétség
- halmozódik a halál bennem
de hasztalan a túl nagy bőség...
Rostáljuk át a silány szavakat,
sok benne a sóhaj, a törmelék,
de megosztom veletek titkomat,
mert a trágár vicsorgás torkig ér.
Elfogyott hiányod, miért nem jöhetsz?
Ajtó bezárult - égi a törvényed,
földi világodból szíved itt maradt,
- de fölkoszorúztam emléked.