Ambrus József
Bomlottan feszülnek
lelkemben a húrok,
csalfa varázsszóra
szépen bolondulok.
Kinőtt országom részeg fia vagyok,
azt is elveszítem amit élni érdemes,
térj vissza, ha boldognak hitted magad,
mert a gőggel szemben szeretni érdemes.
Reménytelen szerelem, mint füstcsóva,
hideg szobámba ismét beszakadt, - -
tűzhelyre lépve, sorsom teljesülhet,
ha éjfélkor csillagként köszönt a Nap.
Hajnal életvízében megnyitnám magam
nem maradhatok többé hangtalan,
leheletem ködös holdfényben kavarog,
a szó helyébe lép a szín, és a dallam.
Ez itt a gondolat új szavakkal,
tengerek partján gótikus kikötők,
Bibliámból fehér betűk hullnak...
Habos gyönyörben rajtakaptam magam,
hajnalonta kinyílnak a csókok -
ez lesz napja az apokrif szerelemnek,
és máglyatűzben ünnepel utódod.
Ambrus József a szavakon lustán lovagol,
mintha minden gondolat akár utolsó lenne,
nappal is égnek zsibbasztóan zümmögnek,
bojkottál, de a többség mégis tanulhat tőle.
Koponyámon zöld fuvallatok húznak át,
kéz mozgása proletár nyugalmat jelez...
Mosatlan szavakat görgetek,
jókedvvel, vagy szomorún biztatón,
lelkem piros almái férgesek,
és szétzúztam minden búcsúszót,
de valami mindig kimaradt,
mennék, de valaki mindig marasztal,
és jókedvből nem jut, egy falat,
szobába zárt egyedüllét vigasztal.
Szellemföldem
Sziklás szellemföldem felett,
dögkeselyűk hadcsapata les,
métereket futok a cél fele,
és borzolt tekintetem üveges.
Törpe csend lehetne végre,
mint rozsdás szög a falakon,
három színt festek az égre,
ijedt homlokránc az asztalon.
...gőgös bohém vágyban könyököl,
fényes márvány-kripták repedeznek,
és elszabadul a szívhang, az ököl.