Ambrus József
minden versben feltámadok
megakad szemem a világon
- bár a szavakat elfelejtem
jelenlétem megőrzi a lábnyom
a Tejútat ma is megfejtheted
visszadőlsz az eltűnt időbe
mert a bizonytalanság eltemet
- ha sorsát a költő betöltötte...
íme megtestesült a boldogtalanság
az elmaradt ígéretek visszanéznek
- józan logikája a börtönbe vág
amíg elfogyasztja önmagát a lélek
- tele a világ züllött szellemekkel
a kételkedés kora ma is felnő
nem vagy elégedett a pillangóléttel
csak mosolyom bántja májusban a felhő...
használt ingerek öntött nyelvemen
- a vers halálig füstölög
esélye maradtam ezer színhelyen
és asztalomnál piros gabonakörök
hagyj magamra mázas némaság
- nyelvem alatt romlott portéka
csupasz reformok száraz lármafák
a nyers levegő ingere szándéka...
csak a pillanatban vétkezem
pénzes tartozékod vagyok
igazra mozdul álszent kezem
mely bearanyozza a csókos tegnapot
nem tartom hangomat féken
egyszerre támadnak démonaim
egyszerre vicsorog a szégyen
és egyszerre vicsorognak virágaim...
Nem maradt más a szerelemből,
lakáskulcs, törmelék, fél üveg vodka,
néhány félkész darab a jelmezekből,
- mely átigazolt birtokomba,
az nem igaz, hogy lehet másképp is,
- Ámor nyila a sebekre céloz.
fűszerét használom csókjaidnak
köd és arany most minden itt
olvad a csönd az alkonyatban
- és a létezés füstje fölmelegít
kis szirmok ütköznek hangtalan
földi virágból vagyunk kitépve
most a rossz szavak sem fognak rajtam
de a múlt láncszemeit egybefűzte...
belátom - virtuális tekintet
online téren üres időkapszulád
tilosra vált az ötödik évad
amíg átmelegít kávéd s cigarettád
jövőképem az égbolt föleszi
füstös vándorok követnek engem
a halál sokszor elegáns cseléd
és jelszóra vár kétségbeesetten...
mindig csak a véletlenbe nézel
- alszik benned a lángolás
piros áramkörök lélegeznek
mint fogalmak között a felvonás
megunt karjaidban világtalannak látszom
- bennem csodákat művel az ész
alkudozom maradt még tartozásom
osztódni a világban - gyávaság az egész
beléd merítem okos tekintetem
éjszakák köhögését véredbe mártom
szárnyakat növesztek a tengereken
és villámok csapkodják délutánom...
versekhez formálódik arcom
kihull a gépből amit osztanék mással
- ha elmossa kétes kudarcom
hiányomat átfestem emberi mázzal
csak halkan szólj igazat magadról
- titok maradj gigászi talány
ahol a tárgyak útra kelnek divatból
békét simogatva péntek délután...
magamra hagytam a tréfát
a fél-sötét mosolyok elérnek
csak dobhártyám érzi panaszát
de a hangokról aligha beszélek
- a holtak sem értik a tréfát
ölelgetnek csókos tavaszvirágok
a velő virágzik nyisd fel koponyád
csak a lélek vágyvonala szivárog...
Virágok közt bámulom a Holdat,
rám fröccsen az éj bíboros vére
- mint tivornyán a kámforoldat,
csordogál a friss bűnök kövére.
Mondd ki, hogy nem jó egyedül,
légy asszony vagy hazug szerető,
menj férjhez, lehet, hogy megbecsül,
Isten veled - jó szomszéd, temető.
hátamra vettem a valódi csendet
mégis a párás utcák csalogatnak
csak az éjszaka suttog - üzenget
merészen a baljós pirkadatnak
sosem lesz minőségi státuszod
- rejtély maradsz átmenetileg
a szezonvégi dagályt átúszod
piros szemekkel mint a többiek...