Almády-Frombold Alida
A sok fájdalom, ami felgyűlt bennem,
Mely belülről marja szét a lelkem,
Tudom, rég kikívánkozik,
S most lassan, ordítva távozik.
Szeretnék kiáltani, de néma vagyok.
Egy hang sem jön ki torkomból.
Érzem, ahogy összefagyok,
Szívem is hideg, borzongó.
Emlékek futóhomokja húz magával.
Nem tudom, merre menjek ennyi csapással.
Hallom, ahogy hívod nevem a távolból,
Várom, hogy kiments a pokoli lángokból.
Ez az érzés állandó, mindig itt van.
Néha elmúlik, de visszajön, nem hagy.
Eljött hát a pillanat, búcsút intünk.
Eddig gyűjtött tudásunk minden kincsünk.
Sok idő, mit együtt töltöttünk, tudom,
Hisz én e sorokat itt sírva rovom.