Algidus Beryllus
Elfáradtam már az úton.
Mindig több a pihenő.
Mit két út között ülve töltök,
az út kárára egyre nő.
Eljössz? - kérdem szinte félve.
A választól félve, és remélve,
hogy a szó mit kapok, nem megnyugtató...
Mi a távolság?
A méterek száma.
De néha futva sem áthidalható.
És hiába van vonat vagy autó,
mely falja a mérhetetlen távot,
mégsem csökkent le minden távolságot.
Nem leszek többé szerelmes!
Nem vesznek rá, hogy szeressek!
Ha rágyújtok, nem nézem a füstöt,
kavarogva milyen formát öltött.
Fáj! Most is fáj,
mert eszembe jutottál.
Nem tudom, mit teszek.
Nem tudom, mit tegyek.
A szem a lélek tükre!
S tükörként szemem mint ragyog,
Tükrözve a világ ragyogását,
Mutatva, mily vidám is vagyok.
Jó néha sírni.
Jó néha nevetni.
Szabadon zuhanni,
Megkötve lebegni.
Szabad vagyok!
Nem köt már semmi.
Megyek hová akarok,
Mikor akarok menni.
Sír az idő,
Mintha szívet tépő
Bánata volna.
Egyre csak zokogna,
Várva a tavaszra.
Volt, hogy úgy éreztem, az életem teljes.
Volt, hogy azt hittem, már nem kell semmi sem.
De a volt elmúlt, mikor megérkeztél.
Üres kútnak éreztem életem.
Egy csók... egy érintés...
Egy bátortalan ölelés...
Majd újabb csókok,
Újabb ölelések.
Miért vágyik az ember mindig másra,
Mint amit az élettől kapott?
Miért sodródik őrült rohanásba,
Hol a cél a valóság helyett a csillagok?