Adorján Gyula
Dombok alján, túl a réten,
Fénylő sziklák közelében,
Tó partján a kék ég alatt
Napfény szárít döglött halat.
Karácsonykor jön az ördög,
Fenyő körül sündörög,
Díszeket lop, szaloncukrot,
S gonosz tettén jót röhög.
Szőke szúnyog száll a szélben,
Vaksi vakond nézi éppen,
Mert ahol a szúnyog száll,
Pont egy jó nagy marha áll.
Megszeppent kövek közt jajgat a fájdalom
Ágakról nézi sok rémült madár
Hol nemrég még bogarak szálldostak serényen
Könnyüket hullatják viharvert fák
Asztalomon sok szép emlék
Körülöttem tegnapom
Régi nótám dúdolják
Míg álmaimat faggatom.
Elhagyom az otthont utcát házat teret
Búslakodó fákat erdőt mezőt s lehet
Vissza ide többé nem csalhat már senki
Szörnnyé vált az ember s nem tud "Ember" lenni!
Nem hallgatok tovább, utálok már mindent,
a piszkálódó rendőrt, a pecsétet az ingen,
a fény nélküli éjjelt, a bőrégető napot,
a szelet, mikor tépked, a hideget, a fagyot.
Látod-e kedves a virágzó tájat
Hol tótükör képében feszeng az éj
S míg könnyüket hullatják megszürkült felhők
Víg dalra táncol a mocsári nép?
Szónokol a szél a csendben
Kopogtat az ablakon
Besurran az ajtórésen
Táncot jár a pamlagon.
Túl az erdők koronáján
Magas hegyek fénylő ormán
Fagyos lejtős dombok mögött
Szálltam mezők rétek fölött.
Kisgyermekként székre álltam,
felnőtt módján kiabáltam
s vártam,
hogy nagy legyek.
Tegnap még itt voltál,
Szebb világról álmodtál,
Búzamezők tengerében
Kéz a kézben táncoltál.
Megfáradt homályban vajúdott az élet,
Hajnalban elvették szép gyermekét,
S míg "Reményét" siratta könnyek közt zokogva,
Szivárvány magjait hintette szét
Tó partjára jön a medve, sántít, nagyon rossz a kedve.
Tó vizébe lábát dugja, fáj a mackó minden ujja.
Rókapár a medvét nézi, rókafiú meg is kérdi:
- Medve koma, szegény pára, hogy mászol fel így a fára?