Adonyi Balázs
Ameddig dobog a szíved, addig élsz és létezel,
ameddig dobog a szíved, addig nézel és lélegzel,
ameddig dobog a szíved, addig érezhetsz, szerethetsz,
ameddig dobog a szíved, addig csalódhatsz, gyűlölhetsz.
Hiszek az anyámnak, hiszek az apámnak,
hiszek a mának, hiszek a fiamnak,
hiszek az Istennek, hiszek az angyalnak,
hiszek a szélnek, hiszek a madaraknak.
Talán sose mondtam,
talán nem is tudtam,
talán nem is mertem,
talán a csalódástól féltem.
Cipelem a terhet a lelkemen,
elengedjem vagy végre már döntsek,
mi legyen velem, hogy alakuljon az életem,
szeress vagy ne keress, lesújt-e a sors keze.
Remegő kézzel keresem a kezed,
fáradt szemmel keresem a tekinteted,
fulladva veszem a levegőt, sóhajt a lelkem,
mindig is tudtam, te vagy a tökéletes nekem.
Kéz vagy a kezemben, szív vagy a szívemben,
lélek vagy a lelkemben, köszönöm, hogy vagy nekem!
Úgy ölelj, mint akit régen láttál, és hiányoztam,
úgy ölelj, hogy ne engedj el, és itt maradjak,
úgy ölelj, hogy ne fújjon el a szél, ha megszűnik a világ,
úgy ölelj szorosan, hogy soha többé ne fázz.
Ha szél lehetnék, akkor mindig feléd fújnék,
a fáról lehulló levéllel csak neked üzennék,
ha víz lehetnék, akkor mindig feléd folynék,
a fáradt lelkedet szeretettel megfürdetném.
Édes kisfiam, most tartalak először a karjaimban,
itt vagy velem végre, és már nemcsak az álmaimban,
az első sírásod most nekem a legszebb hang a világon,
az ittléted máris mosolyt szült az arcomon.
Gőgösen néz le magas trónjáról a nagy király,
megmutatom ma is, hogy a népemnek mi jár,
a jólét mindenekfelett, tele legyen végre a kincstár,
erős vagyok, hát féljetek, ki velem tart, annak vagyon jár.
Érted érdemes élni, és érted érdemes megszületni,
érted érdemes felkelni, és érted érdemes elaludni,
érted érdemes szeretni, és érted érdemes haragudni,
érted érdemes sírni, és érted érdemes nevetni.
A könnyel teli zsebkendő ismét a kukában landolt,
a szíved, a lelked, az érzésed is már megint benne volt,
a fájdalom, a volt szerelem megint messze került az otthontól,
de talán már él az a valaki, aki majd igaz szívet ad magától.
A szép szavak mit érnek érzések nélkül,
a csók mit ér, ha már rideg és kihűlt,
az ölelés mit ér, ha nincs már kit, és fáj a szív legbelül,
a magányos cipő mit ér, ha nincsen párja, ő van csak egyedül.
Nem látlak már téged, és nem hallom a hangod,
némán bámulok ki az eső-áztatta ablakon,
már csak emlékből él a mosolyod és a gyönyörű szemed,
már csak az álmomban lehetek örökre veled.
Gondolsz-e majd arra, hogyha már nem leszek,
gondolsz-e majd arra, ha már nem melletted kelek,
gondolsz-e majd arra, ha az életedben már nem kellek,
gondolsz-e arra is, hogy ugyanúgy éreztünk-e mindketten?