Ádám Istvánné
Alkony piros ég átsiklik az éjbe,
a feketébe, csak a szellő súgja
árván, hogy várj rám, de gyáván futnék a
felhőnek szárnyán messze a fénybe, a
ragyogó égbe, szerelem színébe...
Folyton elvágyódom...
Életem csendes, és régen az.
Gyötrődöm, hol mennék
vagy mégis maradnék,
sorsomban régen nincs vigasz.
Esküvői fogadalom
Kapaszkodj a fellegekbe, s szállj velem.
Kapaszkodj a két kezembe, s maradj velem.
Úgy hajoltam hozzád, mint illatos virághoz,
amit a nyár hagyott itt nekem, a szemed
kékjében az eget csodáltam, visszafojtva
lélegzetem. Vártam egy szót, egy marasztalót...
Az életem kinyílt virág,
kelyhében régi vágyam él.
Utazni a messzi végtelenbe,
oda, hol az álmom véget ér.
Szőke fellegek szálltak fejem felett,
eltakarva a kéknél is kékebb eget.
Nem keresi már kezem a kezed,
arcod is lassan a homályba vész.
A hangod is elnémult régen,
de a szívem még néha zenél.
Puha bársonyt terített vállamra az ég.
Tekintetem az égre emelem.
A csillagok szemembe néznek.
Köztük anyám szép, békés szemét keresem.
Gyorsan forog az idő kereke,
s az életünk véges, hát kérlek,
kérdezz, amíg még lehet.
Kérdezz, most még megteheted.
Búcsúzik a fáradt délután, s vele az este is.
Fáradt a lélek, pihenni vágyik, ahogy a lomha
éjjel is. De a reggel, ha újra ébred, elvágyódom
innen messze én. Gondolatom távoli tájon
szárnyal, ahol az ég a földdel összeér. Van, hogy a
sivatagi dűnék rejtélye vonz, máskor az égig
érő hegycsúcsokra vágyom, a tenger végtelen, nagy...
Fehér kelyhében alszik el
e hótiszta, apró virág.
Alkonyatkor, ha a nap
aludni tér, másnapra
fényt ígér a napsugár.
A fényes tavaszról kellene írni
ezen a ködös, hideg, téli éjszakán.
Havas, zúzmarás a táj,
a fenyőfa már készen áll,
útnak indul egy nagy térre,
nagyvárosnak főterére.
Szent Karácsony éjjelén
ragyogjon a drága fény,
mely hirdeti az ünnepet,
hogy Megváltó született.
Poéta társaim, de jó itt veletek.
Szárnyalni vágyik lánglelkű énetek.
Érzelmeknek sora egy - egy szép versben.
Verseiteknél semmi nem szól szebben.