Ádám Istvánné
Hó-puha léptekkel érkezett december,
útra is kelt máris egy ősz öregember,
Mikulás a neve, hófehér szakállal,
rénszarvasok húzzák zsákkal teli szánját,
krampuszokkal indult, a sok gyerek várja...
hát itt vagyok, oly sokszor üzentél
felhővel, széllel, a partodon
ülök dobogó szívvel, s te nézel,
ahogy szememből egy könnycsepp tűnik el,
vágytam látásod annyi éven át,
képzeltem rólad száz meg száz csodát,
hullámzó, mélykék tengered, szinte...
Az üzlet polcain szépen sorakozva
iskolatáskák ülnek fegyelmezett sorban.
Közeleg szeptember, minden gyerek álma
egy csodálatos és szép iskolatáska.
Sóhajalakú gondolataim
a távoli, kék ég felé szállnak.
A lelkem legmélyén már halványak
régen a vágyak. Éveim során
hosszúra nyúlt az árnyék, zengő
szívem hajnalán megfakult a fény.
Hosszan elnézem, ahogy oldalára fekve,
szépen elnyújtózva - alig méterecske.
Alkony piros ég átsiklik az éjbe,
a feketébe, csak a szellő súgja
árván, hogy várj rám, de gyáván futnék a
felhőnek szárnyán messze a fénybe, a
ragyogó égbe, szerelem színébe...
Folyton elvágyódom...
Életem csendes, és régen az.
Gyötrődöm, hol mennék
vagy mégis maradnék,
sorsomban régen nincs vigasz.
Esküvői fogadalom
Kapaszkodj a fellegekbe, s szállj velem.
Kapaszkodj a két kezembe, s maradj velem.
Úgy hajoltam hozzád, mint illatos virághoz,
amit a nyár hagyott itt nekem, a szemed
kékjében az eget csodáltam, visszafojtva
lélegzetem. Vártam egy szót, egy marasztalót...
Az életem kinyílt virág,
kelyhében régi vágyam él.
Utazni a messzi végtelenbe,
oda, hol az álmom véget ér.
Szőke fellegek szálltak fejem felett,
eltakarva a kéknél is kékebb eget.
Nem keresi már kezem a kezed,
arcod is lassan a homályba vész.
A hangod is elnémult régen,
de a szívem még néha zenél.
Puha bársonyt terített vállamra az ég.
Tekintetem az égre emelem.
A csillagok szemembe néznek.
Köztük anyám szép, békés szemét keresem.
Gyorsan forog az idő kereke,
s az életünk véges, hát kérlek,
kérdezz, amíg még lehet.
Kérdezz, most még megteheted.
Búcsúzik a fáradt délután, s vele az este is.
Fáradt a lélek, pihenni vágyik, ahogy a lomha
éjjel is. De a reggel, ha újra ébred, elvágyódom
innen messze én. Gondolatom távoli tájon
szárnyal, ahol az ég a földdel összeér. Van, hogy a
sivatagi dűnék rejtélye vonz, máskor az égig
érő hegycsúcsokra vágyom, a tenger végtelen, nagy...