Ács Nagy Éva
Vihar tépte szét az én álmaimat,
vadul dúlta fel az ifjúi vágyaimat,
magányra dobban már a szívem,
csend, lelassult eremben a vérem.
Szeretném válladra hajtani fejem,
jó, ha megfognád reszkető kezem,
akarom, hogy mindig velem legyél,
akkor is érezzelek, ha nem lennél.
Mondd hát, hogyan szeresselek...
Nem tudom már, hogy szeresselek,
ha nem hagyod, hogy megöleljelek,
ha fáj az, hogy lágyan megérintelek,
akkor mondd, hát hogy szeresselek?
Álmom az, hol kis patak halkan csörgedez,
ott nyílik a liliom, nyílik számunkra a szerelem,
majd gyönyörök kertjében vágyam feléd száll,
tűzrózsám nevelgetem bíborvörös éjszakán...
...félek az eljövendő magánytól,
félek, hogy holnap nem leszel,
helyetted majd át a csend ölel.
Este van, felgyúlnak a fények,
temetőben állva némán nézek,
magam vagyok a gyászomban,
szívemet rejtem a koszorúmban.
Mikor véletlen megismertelek,
jeges szívem egyből felengedett,
tavasz volt akkor, csodás tavasz!
Szeretlek tegnap, ma és holnap!
Fiatalság, önfeledt boldogság,
ketten veled, meg a hangos kacaj,
mely belakta házunk zeg-zugát,
ezért szeretlek tegnap!
Megtanultam egyedül maradni a bánatommal,
némán, magamba fojtva, befelé nyelni könnyeim,
együtt lélegezni az elmét roncsoló fájdalommal,
vegetáló életet élni testem, lelkem romhalmazain.
Nem tűntem el, még itt vagyok,
szunnyadni tértek a gondolatok,
ahogy telnek-múlnak az évek,
jobban fáradok, pihenni térek.
Álmomban feltűnik egy kép,
látom, hogy a tenger mily kék,
s a partján milljó homok,
benne ezerszínű csodakagylók.
Kopott, néma, szürke falak,
sárgult függöny, törött ablak,
senki sincs itt, csak szellem vár,
nyikorog az ajtó, végleg bezár.
Csicsergő erdő, virágos rét,
rohanó kis patak, napfény,
sárgára meszelt vályogház,
egy néni, ő a nagymamám.
"Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! Mindig
érdemes lesz, hiszem."
Kérlek, mesélj, kérlek, úgy, mint rég.
Anya, derüljön ki felettem a borús ég.
Fogd a kezem, simogasd meg a fejem,
mondd, drágám, aludj, aludj, kicsi kincsem.