Versek a viszonzatlan szerelemről
Mint fa, ami ég,
Milyen kék, mikor hevesen ég,
De megvan annak ára,
Több szén lesz, mi már csak
Egyszer gyúlhat meg,
Mert utána hamu lesz,
S a hamu nem gyulladhat meg...
Még álmodok vele;
Az afrikai gorillák közt
ha úgy kelek, hogy ég a belem,
a pozsonyi sátorban
a szalmába fagyva, éberen.
Péntekről szombatra virradt a reggel,
Két szemedbe néztem egész éjjel,
Élveztem szavaid édes mézét,
Két kezed gyengéd, finom ölelését.
Talán te vagy, kire mindig vártam én,
Kit, ha tehetném, soha el nem engednék.
Nélküled az időm mit sem ér,
Jobb, ha ez az érzés mihamarabb véget ér.
Mikor látni véllek,
Távolról szemléllek,
Szemeimmel végigmérlek
Téged, kit nem ismerlek.
Nekem sem könnyű, sohase hidd!
Erősnek lenni nagy erőfeszítés.
De a világban nincs kegyelem.
Menni kell lépésről lépésre tovább az életben.
Minden mondatod késszúrás a szívembe
A fájdalomtól szinte már reszketek
Vérző sebek melyeket Te okoztál
Be nem gyógyuló hegek melyekre nincs orvosság
Bárcsak visszaforgathatnám az időt,
Átírnám a múltat, s átírnám a jövőt.
Ne kérd, hogy higgyek a csodákban,
Vagy hogy hagyjak fel a hittel.
Mit számít a lélek,
melyet belülről mardos a méreg...
S mit számít a kósza pillanat,
melyben szívedből egy darab kiszakad...
Hideg szél érinti arcod,
Újra vívod feledett harcod.
Melegít, s mégis remegsz,
Ő nem kell, mást szeretsz.
Vágyom rád, de te régen messze jársz,
Reménykedem, hogy talán egyszer még rám találsz.
Ez nem történhet meg, mert minden hiába,
Mindig beleesek ugyanabba a hibába.
Nem vigasztal, hogy ezt a srácot újra szeretik,
És hogy a nem éltél dumát velem etetik,
Könnyes szemmel áll, nekem kiabál,
De előre mondtam, hogy nem kell a rinya már,
Ez a szív csukva, hiába próbál betörni,
Próbálja a lyukat végleg betömni,
Az elején megmondtam, nekem szerelem nem kell,
Ó, hányszor kértelek, légy szíves, menj el...
Mikor esténként rád gondolok,
Még érzem csókod az ajkamon,
Hideg esőben csurig ázom,
Fáj minden csók, mert nagyon fázom.