Versek a viszonzatlan szerelemről
Szeressetek, fiúk, lányok
Szeressetek, fiúk, lányok!
Nézzetek hát rám, én várok.
Oly sok mindent megpróbálok,
S mindhiába, nem kívántok.
Hibáztam talán? Megbántottalak?
Ha szólnál hozzám, innám minden szavad.
Régen milyen jóban voltunk,
mondd, mit tettem?
Most tél van,
és iszonyú a hideg.
Fázom.
Az utcán temérdek
járókelő.
Nem tudom, mit kéne írnom, hogy elhidd végre.
Hiszen én sem hiszem el, esküszöm az égre.
Kötődőm hozzád, ragaszkodom,
Kezedet én örökre fogom!
Szívemnek hajnala, szép virágszál,
Kinek hangjára a világ lecsendesül.
Emlékszem, régen még imádtál,
Így reménykedem, szíved megenyhül.
Sötétség elborít
nyár édesedik
a szó szomorít
haj deresedik
Lelkemnek ígérted szereteted,
de most már csak
emlékekből nyerhetek életkedvet.
Álmaimnak dallamát ezüst tollal írtam,
Írás közben olykor néha bizony sírtam!
Álmaimnak dallamát egy cetlire írtam,
Érzelmek csatáit napról napra vívtam.
Elfedé a köd a tájat,
Elfeledé ő a nyájat.
Valahol a fák között.
Valahol a fák között.
Amikor megpillantottam
Csak a szemével foglalkoztam
Gyönyörködtem szeme mélységében
És annak végtelen értékében.
Csillagok közt jártam este
Kicsit meg-megkeseredve.
Azt mondták, ott az álmok valóra válnak,
De én csak a lombját láttam a fáknak.
A fáknak, amik a végtelent mutatták,
Kis mókusok, kik a szerelmet kutatták.
Ezzel téged segítelek
Gondolatom messze száll,
csak remélem, hogy rád talál,
remélem, hogy érzed,
mit jelentesz nékem.