Versek a viszonzatlan szerelemről
Ha ajkimról lekopna mindösszes szó,
s a némaság lenne az uralkodó,
nem bánnám.
Üres pohár, hajas baba,
Hajnali fény, szüzek hava.
Régi átok, új babona,
Új verseknek, új asszonya.
"Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent."
(József Attila)
zengő angyalléptek keltenek álmomból
szemem sarkában még ott csüng egy pillanat
Gyűlöllek szeretni, de én akkor is belehalok,
Ha létezésedről, csak egy percig is, nem hallok,
Gyűlöllek azért, mert kegyetlenül elbántál velem,
Imádlak is, veled mézédes volt minden percem.
Miért nem vagy itt, és fogod két kezem,
S közben szép szóval nyugtatod szívem.
Földön jársz, mint bármely földi halandó
Nekem mégis Istennő, ambróziát habzsoló.
Vágyaim, éréseim Istennője vagy,
Szerelmed engem el nem hagy.
Kinézek az ablakon...
és felnézek az égre.
azt kérdezem magamtól:
Mért vagy nekem épp te?
Megjegyzett firkák a falon,
mint raklapnyi lejárt szavatosságú emlék.
Egy fűtőtestnek döntöm a hátam,
és nézem, ahogyan a vakuk villanásai
lassítják a wifit.
Vagy százan tolakszanak a teremben -
itt benn, a fejemben....
A könnycseppem festi vérvörösre, a múló éjszakát,
Nem hallok már mást, csak a halál halk szavát,
Nem akarlak elveszíteni, ezt mindig tudnod kell,
De könnyeimet hullajtani, fáj minden éjjel
Este van, s megint csak miattad sírok,
Mondd miért bántasz engem mindig?
Azzal hitegetsz csúful, szeretsz
S nem azért mondod, mert illik.
Mély érzések kavarognak bennem
Bárcsak látnátok most engem
Szemetek elé szomorú arc járulna
Kinek tekintete mindent elárulna
Nem akarlak téged várni,
Nem akarlak többé nem látni.
Nem akarlak, nem akarom,
Nem akarok, nem akarod.
Fülledt nyári éjszakákon
feküdtem álmatlanul az ágyon
s ábrándoztam.
A legboldogabb álmomban voltam,
mert együtt voltunk, nevettünk
és én megcsókoltalak...
Érzem itt belül hogy szeretlek,
De tudom, hogy te nem szeretsz.
Ha te nem is, én rád gondolok minden nap
Míg én szeretlek, te mást szeretsz.
Harminc év nagy idő
Fizikális téren,
De az érzés ugyan az
Mint régen.