Versek a viszonzatlan szerelemről
Szemeidre lehelek egy csókot,
Csak, hogy álmod csodaszép legyen.
"Jó éjt!" Súgok százezernyi bókot,
Csak hogy érezd, mennyit érsz nekem.
Az út hosszú,
A sebesség sem túl nagy.
Az élet mily`rövid,
De ennél nem lehetne hosszabb.
Szeretve távol, ölelve sosem
Bárcsak meghalna minden értelem!
Szeretlek!
Ki kell végre mondanom...
Nem bírom tovább hordozni
rettentő nehéz gondom.
Holnapig unalom,
azután megtudom:
Meghallgatásra talált e imám;
(Tíz percet kértem csupán)...
Ajkai oly lágyan érnek egymáshoz,
Mint a puha selyem gyönyörű arcához,
Édes mint a méz, s gyöngéd mint a tavaszi szél,
mely lágyan hozzá ér.
Hazudnék, ha azt mondanám,
el tudom tépni a hozzád kötő szálakat.
Nyeshetetlen köldökzsinór élteti vágyamat.
Képtelen vagyok lerombolni légváramat.
Lassú sóhajok útján vonaglik az idő
Tétován berreg az éji zene
Átszivárog a lélek membránján...
Oly nagyon nehéz a szívem!
Tonnányi súlyát erőtlen viszem,
zöld csillagfényű tekinteted...
Szeretnék valakit.
Nem tudom, hogy kit.
Várok valakit,
Ki nekem adja csókjait.
Mi van, ha kit szeretek sosem létezett,
Csak rajzolta magának a bolond képzelet?
Semmiből formálta a reménytelen remény,
De mégis lelkemben űr tátong a helyén.
Épp elmúlt a régi szerelem,
te pedig rosszkor voltál, rossz helyen.
Sajnálom azt a furcsa éjszakát,
mely a körülmények játéka volt csupán.
Mint napkeltekor a horizontot vágó
Sötétből pirosra váltó fényáradat,
Mint az az elveszett, de mindig hiányzó...
Ne hidd, hogy elmúlik egyszer
szavakba morzsolt kínjaim
fáradt reggelek nélküled...
Meggyötört árnyéka vagyok csak magamnak,
Haldokló bolondja pár röpke pillanatnak.