Versek a viszonzatlan szerelemről
Úgy fáj a tett a szó
Most az is fáj mi jó,
Fülembe szól a zene
S buszon ülve eláraszt a vágy
Hogy lássalak, és újra karjaimba zárjalak.
Játszol velem, mint szél a levéllel.
Megsimogatsz lágyan, majd elfújsz.
Vak, ki szerelmet nem lát szemével.
Megijedsz az érzésektől, s elbújsz.
Miért szeretem, ha nem akarom?
Miért élek, ha nem akarok?
Röhögve távozott a sötét semmibe...
Nem kellesz! - mondta gúnyos kacajjal.
Tudom fáj a szó, ami rám emlékeztet
Olyannak, aki talán már el is felejtett
Én képtelen vagyok túltenni magam rajta
Beletörődni az egészbe a szívem nem hagyta.
Szívemet gúzsba kötve,
Féltőn ölel át,
Fájón kegyetlen,
Sápadt félhomály.
Nem megy a keresés.
Nem megy a felejtés.
Egyszerűen meghalok.
Nem bírom ezt, hagyjatok!
Vajon miért van az,
Ha két ember
Egymás szemébe nézni nem mer
Vajon miért?
Mindig hazug vagy,
Sosem mondasz igazat.
Keresem mi vigaszt ad,
De meg nem lelem már.
Poéta vallomások: XXXVI. Angyalom, Téged akarlak!
Ha megcsókolsz a mennybe szállok.
Én az elkárhozott megnyugvást találok.
De kiűznek, hisz bűnös vagyok,
mert nem szerethetnek engem az angyalok!
Bár gyermeki voltam, tündöklő tisztaság:
a hajamban napfény, szememben tengerár,
akár csillagsugár, édes kék pusztaság.
Ó jaj, s e ragyogás réges-rég veszve már!
Nem tudok így élni, tudván, hogy nem szeretsz.
Nem tudok így élni, tudván, hogy elfeledsz.
Nem tudok nevetni, mert nem vagy az enyém.
Nem tudok nem bízni, mert akarlak Én!
Nem tudok nem remélni, pedig nincs remény.
Távol vagy és nem szeretsz, csak Én szeretlek, Én.
1. Nem raboltam
Ontja sugarát a drága nap,
A méheknek, hogy odaszálljanak,
Bódult illat csalja őket e helyre,
Ahogy sűrűn rajzva bújnak a virágkehelybe.
Arra vágyott ő is, mint mindenki,
szeretni és szeretve lenni,
hiszen olyan rövid ez az élet,
ritkán lel egymásra két lélek!
Szivárvány feszült a horizontra...
Szivárvány feszült a horizontra,
Amikor sírva fakadt a nyár.
Csendszagú arcát könnyébe mosta,
S figyelte hogyan duzzad az ár.