Versek a viszonzatlan szerelemről
Felkavarsz, a kiskanál a kezedben
egyre gyorsabban forog,
fájdalmasan olvadok el.
Körülöttem minden mozog.
Ne becézzen engem senki sem,
Ha Te nem becézhetsz édesen.
Soha senki ne öleljen,
Ha Te nem ölelhetsz.
Lelkemet elöntötte egy érzés,
a fájdalmas, valóságos, bántó reménytelenség, ami felemészt.
Most már minden egy egész.
Megszólítani megmerem, de elmondani nem éppen,
Hogy mit érez a szív, és mit diktál az agy, már nem értem...
Nem számít már,
Hogy számítok e másnak,
Míg teret engedek az elmúlásnak,
Ne legyen
Vonat, mi visz utánad.
Szerettelek...
akkor ott a karjaidban
egyszer, talán igaz sem volt,
hogy fészket rakott újra a
szerelem a szívemben.
Egymagamban erdőt jártam.
Az erdőben őzet láttam.
A sutát el ne ijesszem,
óvatosan közeledtem.
A téren át rohanó tűsarkú.
Szívébe dobban, őt várják!
Az ölelésedre vágyom,
de nem vagy sehol.
A csókodra szomjazom,
de nem vagy ott.
A nevetésem veled őszinte volt,
De sajnos, ez a dal nem rólunk szólt.
Félelmem beigazolódott,
Nem hittem, hogy benned is csalódok.
Szívem kissé elhervadt,
Sajnos újra érzem, mi is az a bánat.
Hollótánc a borús felhők között.
Érted járják.
Várva várják
válaszod kétségek között.
Érzés sűrű dzsungelében
kóborol eltévedt lélek,
éhes, szomjas, könnye hullik,
sóvár szemmel eget kémlel.
Szerettem volna megállítani a pillanatot,
mikor a szemembe néztél,
Szerettem volna elmondani a véleményem,
mikor végre rám figyeltél.
Ha mondanám, hogy szeretlek, szeretnél?
Vagy elfordulnál, és csendben nevetnél?
Nézném a lábnyomod, hiszen elmentél,
A szívemből egy darabot elvettél.
Egy örökké tartó szerelem margójára
Dobog a szívem.
Bár halk és lassú,
de érzem és hallom létét.
Vigasztalnak a hétköznapi csodák,
melyeket mások nem látnak.