Versek a viszonzatlan szerelemről
Még mintha tegnap lett volna,
hogy megláttalak az iskolaudvarban.
Tudtam már akkor, hogy te
több vagy, mint egy egyszerű ember.
Első osztályú szavakhoz tapadó,
mégis oly` kétes múltú anyagok.
Káosznak kitetsző, váratlan ránövés,
mit ihlet a rá szomjazónak árként szabott...
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan téged nem,
De azért szerethetsz engem.
Játék voltam neked, unaloműző,
Kapcsolatnak alanya, a szenvedő,
Kisded játékod oly hamar, véletlen ért véget,
Figyelmetlenséged okozta végzeted.
Messze sodor a szél tőled,
külön kell legyőznünk a sötét erőket.
álmot hálóz körém egy mafla pók
a szívem hírzárlatos de lakható
zúg az éji bogár az agyam shocking...
Gyere és törj össze,
Erősen, erősebben.
Semmisíts meg,
Akkor talán végeztem veled.
Mint fa, ami ég,
Milyen kék, mikor hevesen ég,
De megvan annak ára,
Több szén lesz, mi már csak
Egyszer gyúlhat meg,
Mert utána hamu lesz,
S a hamu nem gyulladhat meg...
Még álmodok vele;
Az afrikai gorillák közt
ha úgy kelek, hogy ég a belem,
a pozsonyi sátorban
a szalmába fagyva, éberen.
Péntekről szombatra virradt a reggel,
Két szemedbe néztem egész éjjel,
Élveztem szavaid édes mézét,
Két kezed gyengéd, finom ölelését.
Talán te vagy, kire mindig vártam én,
Kit, ha tehetném, soha el nem engednék.
Nélküled az időm mit sem ér,
Jobb, ha ez az érzés mihamarabb véget ér.
Mikor látni véllek,
Távolról szemléllek,
Szemeimmel végigmérlek
Téged, kit nem ismerlek.
Nekem sem könnyű, sohase hidd!
Erősnek lenni nagy erőfeszítés.
De a világban nincs kegyelem.
Menni kell lépésről lépésre tovább az életben.
Minden mondatod késszúrás a szívembe
A fájdalomtól szinte már reszketek
Vérző sebek melyeket Te okoztál
Be nem gyógyuló hegek melyekre nincs orvosság