Versek a viszonzatlan szerelemről
A személyiségeddel elvarázsoltál.
Bárcsak te is ilyen csodásnak láthatnál.
Vajon, ha egyszer lelkemet igazán láthatnád,
Többet jelenthetnék neked, mint barát?
Fekete, múlhatatlan éjszaka,
Nincs remény, nincsen haza.
Árulás is átverés,
Érzés is már csak kevés.
Megláttam a tengert szemeid tiszta tükrén,
derengett a megújuló fiatalság hajnali páraköntösén
a fény, ő lejtett könnyedén a víz felszínén,
énekes jókedvében csordultig telt a remény.
Tegnap éjjel váratlan beszöktél
egy hideg szív magányos álmába,
már rég nem várt,
elengedett,
hisz tudta, minden hiába.
Az éjszakának lassan vége,
Én mégis rád gondolva vagyok ébren.
Csend van mindenütt, az utcák is üresek,
Mégsem tudlak elfeledni téged.
Tudod, mostanában sokat gondolkodtam azon,
Mi lett volna, ha megcsókollak azon a napon?
Tán elhúzódtál volna? És értetlenül nézel?
Vagy magadhoz ölelsz? S együtt alszunk aznap éjjel?
...Bárcsak ajkad ajkam érinthetné,
Mint azon az éjszakán...
avagy így múlik a megszállottság
Szeretem a kék szemed, mert benne van az éj,
Elbújtál te mélyen benne, fényed messze ér.
Alatta két szarkalábbal feszül keretbe,
Engedd ki a bánatod, hadd engedjem be.
Mikor meglátlak, félek,
hisz tudom, többé már
nem látom e véges létet...
Zajok nélkül,
Búsan, csendben
Merengek én
Egyedül s magamban
Fagyos levegő járja át az éjszakát,
Egy fenyő illata tölti be a kis szobát.
Magányosan várja, hogy valaki feldíszítse,
S én rád várok, hogy hozzám végre hazagyere.
Külvárosi lány kertes házban él,
virágok közt jár, szerelmet remél,
gyakran elmereng tiszta, kék szeme,
szerelemre gyúl, szép az ő neve.
Gondolkozom,
Bár ne tenném.
Nem lenne ezzel gondom,
Ha mellettem lennél.
Oh, igaz szerelmek mennyei tündére...