Versek a viszonzatlan szerelemről
Csak tudnám, miért akar valaki a nyelv zárjára lakatot tenni,
Csak tudnám, ez a valaki miért én vagyok...
Életünk szétágazó ösvényein járva
Útjaink akaratlan egymásba értek.
Vágyódás valaki után, aki nem is ismer,
Ez egy fájdalmas, nyomasztó teher.
Nap nap után várva arra, ami nincs,
Olyan ez, mint a szembe lógó tincs.
Tavasz van, még sincs napsütés,
várom, kérlelem, legyen végre napsütés.
Úgy várom már végre a nap melegét,
minden nap látom, várom melegét.
még ismeretlen a vágy de fel akarom
fedezni veled az okát a miért forrását
kifeküdni a partján legyél a takaróm
mert mi mást adnék és kinek ha nem
neked a létezésem leszek a jót akaród
ha jön a vész menekülj belém és vesszünk...
Nehéz megfogalmazni azt,
ami a fejemben jár.
Még mindig várom a választ,
de kezdem azt hinni, kár.
Feszült csendek árnyékában...
A feléd vezető úton csak én járok,
Kínoznak az egymásba döfött szavak,
A parttalan viták, néma sóhajok,
A szeretetlenségben elfáradtam...
Várom, hogy tehetetlen testem a keserűség keselyűje feleméssze,
Lelkem a csalódottságtól elenyészve, elmém a téboly által televésve.
Nem hittel, kétellyel...
A találkozás veled... amikor egyszerre szembesültem
Erényeimmel és legfőbb gyengeségemmel...
Egyszerre fájdalmat és boldogságot éreztem,
Mely tükröződött szemed fényében.
Porba alázott érzelmek
szilánkjait szedegetem,
egy zárt dobozba
beleteszem maradványait
a legszebb kincsnek...
Azt mondom, ne szólj hozzám,
Pedig csak a hangodra vágyom.
Körbeöleljen karod,
És én elhúzódnék,
De te nem hagyod.
Régen volt már, hosszú útra keltem,
Kerestem magam, s közben rád leltem;
Megtaláltam lelkem piciny szikráját.
A csend beszél lelkemből, és a búbánat
Helyettem, Ő mondja el, hogy mi is a bánat!
Mit érez a lelkem és a szívem legbelül.
Azt gondoltam, hogy Ő jobban megbecsül.
Az eső már esik, és akár
Szivárvány is lehetne,
Ha mindketten akarnánk a napot.