Versek a viszonzatlan szerelemről
Volt egy lány, arca már alig rémlik,
A szeme az idő ködén át kéklik.
Létezése elkísért tavasztól télig,
Arca emlékeim tömegéből kifénylik,
Hamiskás mosolya néha még felrémlik,
Angyali türelme elkísért a felnőttségig.
Volt egyszer egy szív, mely sokat szenvedett,
Volt, mikor tudott és nagyon szeretett,
De kővé lett az út, mely a boldogsághoz vezetett,
Az az érzelem, mi volt, mind-mind kárba veszett.
Valamik egészen csúful nyomják szívemet.
Ezek nem mások, mint az eltitkolt érzések.
Legszívesebben ordítanám, hogy Bujtól és
Ibrányig hallja meg a világ: hogy szeretlek.
Minden, mit tettem... nem miattad volt,
minden, mit reméltem... csak érted volt.
Gondolataim száza feléd szállt,
s később gondolatok száza belém állt.
Pirosas kanapén hever ő,
patinás, csecse kis heverő.
Hezitál, mielőtt idenéz,
ragyogó szeme szép, megigéz.
Kering ágyam felett a feketébe bújt lepke,
Elfedi előlem Őt az éjszakai köd leple.
Mit sem sejtve alatta könnyezem, hangom gyászos, keserű szólam,
Ő mégis némán figyel s mindent tud rólam...
A délutáni napfény vállamra hull.
Csak nézem méz-sárga csordulását,
s rád gondolok. Lehetne akaratlanul
ottfeledett csöndes érintésed is.
Még mindig fáj, ha látlak vele,
A szívem még érzésekkel tele.
Forr az elmém, ismét szétesek ma éjjel,
Már nem bírok, nem gondolkozok ésszel...
Aznap este, mint egy angyal,
illegett a szép szirén,
én meg álltam álmos aggyal,
zárt keresve jégszivén`.
Lehunytam a szemeimet
s fáradt szempilláim.
Fájó emlék mind ott maradt
a kopott stelázsin.
Fűszeres tavaszi madárcsicsergést muzsikáló szíved dobbanása
Tánchullámba fodrozza édenébenfekete hajad.
Járom gondolataim utcáit, céltalan bolyongás.
Olyan érdekes eme érzés, csillagok és holdugrás.
Esik az eső, szürkében látok, sósra vágyik szám.
Nem említenek, nem beszélnek, mégis szemem Téged lát.