Versek a viszonzatlan szerelemről
Szelíden jár a Nap manapság,
Csúnyának mondani ezt igazán badarság,
Vörös és barna levelek válnak fáiktól,
Jön majd értük a tél, ki elfújja őket házaiktól
Jól tudom, hogy sokszor csalódtál,
fájdalmadban nem tudtad, mit csinálj,
és úgy sírtál.
Türelem, türelem,
Átkozott gyötrelem,
Vágyakozás, remény,
Félelem és kétség,
Ismerni akarlak,
Hallani hangodat.
Egy boldog nap
Volt egy nap az életemben, mikor hozzám ért a boldogság:
Egy villanással éteri, rejtelmes, átlátszó fényt járt át.
Megjelentél előttem hirtelen, és én azt reméltem,
Innentől egy úton folytatjuk az életünket tovább.
Már sokan voltak figyelmem centrumában.
Fiatal szívem hajszolta a szerelmet.
Ám nekik kicsúsztam a perifériára,
Nem voltam fontos, csakis egy embernek.
Harmincnyolc éves lettem ma,
Akár boldog is lehetnék, ha
Nem érezném magam egyedül,
(Távolabb Debussy felcsendül).
Ó, tenger! Mióta láttalak,
szobámban a türkizkék falak
csak téged juttatnak eszembe...
Mondani akarok valamit, kérlek!
Kérlek, várj! Ez most fontos, értsd meg!
Nem mondhatom úgy, hogy rohansz tovább.
Hangom elillan. A szél elfújja, nem melletted jár.
Nincstelen éjszakán útjára kél,
Kopár szíve nem több, mint kevés.
Balga hallgatag újra csak téved, és
Áhítattal keres, de sosem léteztél.
Minden sorom fájdalom,
Minden kín fáj nagyon,
Nyomorog a lélek mélyében,
Könyörög a lélekvesztőben.
Az éj a hajnalt hűs csókkal keltette,
s esti álmaimban te is így engem,
pár szentjánosbogár arcod festette
egyenest a Göncölszekérrel szemben.
Fecske leszek
Hogy messzire repüljek
Messzire repülök
Hogy messze legyek
Messze legyek szemeidtől
Messze legyek ajkaidtól
Messze legyek tőled
Csak ne itt legyek...
Ott voltunk, ittunk, nevettünk...
én mégis majd meghaltam,
kérdezted, hogy mi a baj,
de nem feleltem,
mit mondhattam volna?
Titkos hiányod játszik
a reménytelen csendben,
egy csodálatos néma dalt
dalol a fülembe...