Versek a viszonzatlan szerelemről
Nincs már diadal, nincs könny,
csak buta álmok, néma közöny,
Sok elmosódott, bús gondolat,
a bánat a lelkemre barázdát nyomat.
Közelségedre annyira vágyom,
Ott, hol az eszem nem találom.
Hol csak másodlagos az agy,
Gondolataimban csak te vagy.
Kérdezem én, miért kell kínoznod ennyire?
Miért fáj az, hogy már nem beszélünk?
Hogy valami szikra lett volna köztünk...
De nem lett, elrontottuk...
Fájón megremeg a múltam,
hol vannak már a bűvös szavak.
Utálj jobban, mint bárkit ebben az életben,
Cserébe én szeretlek, ameddig lélegzem!
Az érzéseim élnek, tégy bármit ellene,
De ne nézz rám úgy, mintha Neked nem kellene!
Ennek a játéknak vége.
Nem fúrsz már szemembe nézve
alagutat pupillámba,
a szívemig meg sem állva.
Fényévnyi távolság, ami Tőled elválaszt.
Egyfolytában kereslek, mégsem kapok választ.
Ha egy szobában vagyunk, akkor is messze vagy.
A remény mégis velem van, már cserben nem hagy.
A csönd hangosan nevet,
monoton zúg fülemben.
Halvány, sápadt emlékek
cikáznak fejemben.
A válaszod ihlettel megragadt,
Minden szép emlék erőt ad,
Te is az lettél, egy szép emlék, mi megmaradt,
Kaptam egy próbát, ahol kiálltam a sarat,
Ledöntöttem az előttem lévő tömérdeknyi falat...
Valahogy elkerültük egymást mindig,
mint ahogyan Hold meg a csillagok az eget hintik.
Valahogy elmentünk egymás mellett,
mint ahogyan a hajó megfeneklett a zátony mellett.
Egy reménytelen szerelem emlékére
...Halk lépteid meg sem hallom,
Mint látom, lelked nem más, üres katlan.
Olyan voltál nekem, mint a sok éve várt eső,
amitől órák alatt virágba borul a sivatag.
"Mondd csak, szerinted létezik szerelem
első látásra?" Kérdezted még régen.
"Léteznie kell." Mondtam. "Hiszen velem
mindig ez van. De hiába, ha mégsem
találja el Ámor a kiszemelt lányt."
"Értem." Válaszoltad lehajtott fejjel.
Hogyan is tudnám Őt elengedni?!
Érzéseimet megtagadni, eltemetni...