Versek a viszonzatlan szerelemről
Egy veled töltött délután margójára
Szemben ülsz, egyik kezed
képem karcolja a jegyzetfüzetembe,
a másikat az asztalon üldözöm,
míg lassan össze nem fonódik az enyémmel.
A mellettünk lévő lány rám mosolyog kávéja fölött.
Mint napsugár életem fekete fátylán át
Mint gyönyörű arcod éles fénye
Égen úszó vörös felhők alakján
Mint éltet hoz jelenednek léte
Mért engedem még mindig,
hogy csókjait lelkembe harapja
még akkor is, ha vérzek?
Mért engedem még mindig,
hogy égő arcom körmével kaparja
szerelmében reménykedve?
Valahogy legalább térdre kéne állni,
újra megpróbálni emberként járni,
megpróbálni e köddel vert semlyékből apránként kimászni.
Hinni a színekben, mik ezrével teremnek máshol,
kitépni gyökerem vakító enyészet-mocsárból.
Csak egy egyszerű nő vagyok, aki arra vágyott,
hogy kicsit szebb legyen a világa.
Semmi mást nem szerettem volna,
csak annyit, hogy szeress kicsit, és bízzál bennem jobban.
Mondhatnám, hogy általam lettél,
mert meg én láttalak,
de ez nem igaz, mert
te láttál meg engem,
és én lettem általad.
Idegen! Ki rám néz, s tekintetem rámered.
Megfagyok, s váratlanul Ő rám nevet.
Egy percig tart bár... de a szeme továbbra is engem keres.
Elvesztem benne.
szerelmem
volt hogy voltál...
...de
már
nem lehetsz...
Miért is félek ma búcsúzni Tőled?
Miért olyan nehéz ez énnekem?
Százszor is kértelek, vedd el a terhet,
De ez egyszer nekem kell döntenem.
Pár centiméterre a boldogságtól
Pár centiméterre voltam a boldogságtól,
ily közel még sosem,
s közben mégis távol,
magam sem hiszem, de így volt.
Jött, és tudta nélkül
felforgatott,
majd otthagyott.
Viszonzatlan szerelmek átka...
Alvilágban égek, a tűz perzsel,
A lelkem millió gonoszságot termel.
Ez csak egy kép, amin rajta vagy,
Csak egy emlék, mi bennem ég.
Bár néha egy kicsit felemészt.