Versek a viszonzatlan szerelemről
A madár repülne, de nem lehet
Mert törött szárnnyal fekszik
Nem éli túl a zord telet
Egyszer-kétszer, amikor meglátom,
Hogy bámul, mint az állatom.
Nem kedvesen, nem szeretve,
Mint akit megszállt a saját ördöge.
Nem ismerlek, s te se engem,
Hogy ezt leírom, tényleg hihetetlen.
Ezt a verset most itt hagyom,
Mert érzem, hogy ezt el kell mondanom,
Nevemet előled el kell, hogy rejtsem.
Lógok lábam keresztbe
Fittyet hányva a veretre
Mely belevás` a kezembe
Szemeid ragyogása fény az éjszakában,
Akárcsak megnyugvó hang a némaságban.
Ajkaid mosolya bárkit felvidít,
Kapcsolati hullámvölgyeket könnyen elsimít.
Talán, ez az egyetlen szó maradt,
Ami még sorsunkat tartja össze,
Minek vágyakozni az elérhetetlen után,
Álmokat kergetve élni látszólag gondtalan,
S hinni, hogyha egyszer felébredsz, lesz minden ugyanolyan.
Amikor nézlek elvarázsolsz
Semmi más nem érdekel
Simogatnám hajad az arcod
De hozzád sem érhetek
A régi fájdalmam mindig valahogy előjön,
Ilyenkor csak suhanok le a lejtőkön.
Ugyanoda, ahonnan indultam,
Ugyanoda, ahol elbuktam.
Amint látod, más minden látomás.
Mert csak álom volt az állomás
a maga merev utcalámpáinak
enerváltan érdeklődő tekinteteivel.
Vonat alá feküdt a Szerelem.
Legalább tízmillión látták,
legalább tízmillión felejtették el
meghúzni a vészféket
(a Sors is).
Üres kezem a papíron remeg,
Gondolatom körülötted lebeg,
Elönt az érzés, oly fájó és meleg,
Hiányod könnye lelkem tükrébe csepeg.
Hol voltál, mikor kisírtam szemeim?
Mikor ölelésért kapkodtam kezeim?
Mikor csókért esdekelt szám?
Mikor kerestem, hol a hazám?
Számítasz nekem
Eldöntöttem, hogy új lapot kezdek,
és ezen már nem fog szerepelni a neved.
Újrakezdek és elindulok, mindent, mi szép volt, itt hagyok.
Már nem úgy keltem fel reggel, merre visz mostan lépted.
Az élet nemcsak méreg,
Vannak benne szép részletek.
Ha hiányukra gondolok, reszketek...
Vágjátok le láncaim...
Félelmeim, eresszetek...