Versek a viszonzatlan szerelemről
3. rész
A fájdalom lelkem mardosta,
S nem néztem vissza arcodra.
Várt téged ott egy család,
S nagy léptekkel mentem én tovább.
Kora reggel jól indult a napom,
Szembe jött a legszebb nő, kit szeretek nagyon.
Az idő múlik, az érzés kövül a testben,
(mert) nem akarja, hogy elfelejtsem.
Mozdulatlan, csupasz ágak közül
alig vet fényt lenyugvó lábnyomán,
végtelen harmatot szitál körül
az ágvégekről halkan és sután.
2. rész
Minden nap ott vártalak,
S azóta most először láttalak.
Szebb voltál, mint valaha,
Szívem zakatolt, mintha kiugrani akarna.
Sosem tűnődtem azon, milyen lehet az elengedés...
hogy vajon létezik-e végleges, sebek nélküli felejtés.
Lezártam, mert le kellett...
S nem azért, mert le akartam!
Küzdöttem, de vége lett,
A harcot végül feladtam.
1. rész
A buszmegállóban láttalak,
Te nem tudtad, de én vártalak.
Nem volt több, csak egy röpke pillantás,
Én már akkor tudtam, nem kell más.
Jégvirág
Kedves, talán reméled még, hogy hazatér az elkóborolt boldogság,
hogy az ég felemeli földre hullott csillagát,
hogy leharcolt lelked meghajlik, majd elengedi fájdalmát,
és bánat szőtte szemfedődön átaranylik a napsugár?
Életem legnagyobb hibája volt akkor beléd esni,
a hátad mögött titkon, könnyek közt szeretni.
Tudod, benned végig az igazit láttam,
de lehet, hogy csak tévedtem...
mikor évekig arra vártam,
hogy ne kelljen hiányodat éreznem.
Halkan szól egy muzsika.
Szívem lassan szorítja.
Fájdalmas. Keserű. Édes.
De mégis úgy érzem...
Hát vége lett.
A semminek.
Csak az én fejemben
Létezett.
Hogy kezdődött minden? Mikor szerettem belé?
Az első pillanatban? Már amikor nyújtotta a kezét?
Szemembe nézett, és ott lett végem egyből?
Vagy később támadt Ámor távolról, lesből?