Vallomások versben
Szeretném, hogy tudd, jó itt lenni most veled,
jó látni szép arcodon a mosolyodat
és ragyogó, barna, szép szemed.
Mint két szaloncukor a fenyőfán,
Összekötve himbálózunk egymást látván.
Szeretlek, mint a holdat a csillag,
S mint az örökös tenger a partot...
Szeretnék lenni mosoly a szádon,
Szeretnék lenni kéz, ami átfon,
Szeretnék lenni boldogan kerge,
Szeretnék lenni szívednek kertje.
Shakespeare: 75. szonett másképpen
Mint ételén a lét, belőled élek;
mint földet érnek édes záporok;
és érted, és nyugalmadért ha féltlek,
mint kapzsi, kincsemért bolondulok.
Mikor a sok bántás összegyűl,
s nem nyugszok meg a könnyektől,
kezembe hittel tollat veszek...
sorokat szántok
megkönnyebbülve.
Bevallom én, lelkemnek voltál egy játszótárs,
bevallom szüntelen, nélküled rossz lett a világ.
Nagyon szeretlek, Gábor!
Mindig veled leszek!
Mindig szeretlek téged!
Nagyon szeretlek, Gábor!
Lelógatnánk lábunkat a város pereméről,
Szépséged a holdról nézve is megigéző,
Ülnénk csendben nézve egymásra,
Szemedben jövőnket megláttam.
Szeretlek csendben, mélyen és nagyon,
bárhová indulsz, követlek vakon,
s ha egyetlen szó sem hagyja el ajkad,
hiába néma, akkor is hallak.
A szavaknak súlya, a tetteknek ára van,
A szavak elmúltak, s csak a tettek maradtak.
Mikor szóltál volna vajon...
Szemedben szüntelen szépség született.
Beragyogja boldogtalan lelkemet.
Hangod halhatatlan, halk harmóniák.
Felejthetetlenül fürkészlek némán.
Csend vagy az éjszakámban,
Lázam a vacogásban,
Sóhaj a mondataim előtt,
Mosoly a búcsúzásban,
Kés a vérsugárban,
Őrület a megnyugvásban...