Vallomások versben
Holdfény leszek ablakodban,
álom vánkos peremén,
illat nyakad hajlatában,
méz-íz ajkad szegletén
Sokat költök én neked,
Mert szívem már a tied.
Szerelmem, mint egy virág,
Hatalmas, akár e világ.
Létünk lassan csorog a gyenge fény felé,
hűs fuvallat simogat az ösvény mentén.
Régen volt az a pillanatnyi varázslat,
mikor a vágyaink egymásra találtak.
Mindig fogni akarom kezeid,
Érezni minden szívdobbanásod,
Mondd, lehetek örökké a párod?
Örökké a szívedbe kell zárnod.
Pár őszinte sor egy párhuzamos világból
Ott, a macskaköves téren
végre megfogtam a kezedet,
ahol éreztem, hogyan fut az erezet
sima bőröd alatt, benne az élet,
s mélybarna szemedben a szerelem.
édes-keservbe zárva
vagy az az isteni
vagy minden-tüzem lángja
kút-sötétem ríkató
könnyem csöppnyi vágya
s mit takar örök mosolyod
akár hajnalt ringó sziluetted
s lásd sötétlő fátylam...
Mikor nem tudtam örülni a világnak,
Angyalarcod volt menedékem.
De jaj! Néha különös erők cibálnak...
Ilyenkor csak te vagy nékem.
Hozzád bújok, s te hozzám bújsz.
Érzem nyakamon, ahogy be s kifújsz.
Soha ne bántsd, szeress!
Soha ne feledd, szeretlek!
Ne feledd, szeretlek, Gábor!
Nagyon szeretlek, Gábor!
Minden gondolatom megőrjít,
Mért nem látlak, ha felébredek,
Úgy kínoz a hiányod, e kínok közt nem élhetek.
Hát eltelt már negyvenegy év,
s Te még színes virágot lépsz,
és felettük lebegek én
kettőnk rózsaszín mezején.
Éles gondolatok vágnak a húsomba,
Bőrömet felhasítja a szemed,
Kicseppenő véremben fürdik a Hold;
Kölcsönkapott fényét neked adja.
Azt hiszem, hogy szeretlek,
Lehunyom a szemem, és sírok.
Felsír a lelkem,
Mindenem vele sír meredten,
Aztán könyvecskémbe írok.
Szétszakít a lét, nem segít a tél,
álmodj még,
nem jön most tavasz, furcsa kis ravasz
álmokként
bújsz belém, nehéz most a kérdezés,
nem fér már
döcögő kis életembe,
csöpögő kis vérerembe...