Vallomások versben
Ennél közelebb nem lehet ember.
Hallom szívverésed a füleimben,
éjjel, mikor a legmélyebb álmodból
felriaszt a félelem,
virrasztok veled nesztelen.
Nem hiba, bűn volt, hogy megöleltelek,
szabadságod ellopva szerettelek...
Nagyon bugyuta, nagyon szerelmes és túl hajnalban készült szonett
Az vagy nekem, mint télvízkor a kamra
Az éhezőnek, a remény élelem,
Többé nem gondolhatok csupán csak magamra,
Többé nem rettenthet halálfélelem!
Tavasznak hírnöke szemed világában a remény,
mely lángoszlopként melegíté fel zimankós lelkem.
Hangodat táncra kéri az első lágy szellő, melyben
a fecskék hada oly könnyen száll, s én is szállok velük.
Szemed sugara rám vetül s megremeg,
Ilyenkor érzem azt, hogy igazán szeretlek.
Befészkelte fejembe magát valami,
Nagyon kezd hiányozni valaki,
Mint egy butus kiskamasz...
Tegnap éjjel azt álmodtam,
hogy én voltam a királyfi,
egy fehér lovon elindultam
a királylányt megtalálni.
Fájdalom, szomorúság,
Mi gyötör.
Védelmező kezed nem érzem.
Keresem fejvesztve.
Lelkem utánad indult itt hagyva engem,
csak nem vette észre, hogy neked már nem kellek...
Hangod hallom, csendben
rebbenő széllel jön felém,
nappal és éjjel fénylő
álomképen megjelenő.
a tavasz ledobta
megunt szárnyait
s rohant tovább
itt hagyva millió
hervadt virágot
megzavart állatot
s átadott minket
mint gondos gazda...
Mit mondhatok, mikor oly sokszor érzem fájó lelked keservét,
csend az úr itt a szobában, csak nézem a Holdnak simuló fényét,
feledd a fájó kudarcokat, sétáljunk kézen fogva az élet szép őszében,
hadd éljek még szívedben, megtűrve magad mellett csendesen, békében.
mint zöld erdők, hegyek
vagy kacagó gyermek
s csilingelő kacat,
ébredező patak vagy
messze futó csermely,
kezekben hűs kelme,
és csend és csend és szavak,
félénk, suta vadak...
Életünk szétágazó ösvényein járva
Útjaink akaratlan egymásba értek.