Vallomások versben
Kéz vagy a kezemben, szív vagy a szívemben,
lélek vagy a lelkemben, köszönöm, hogy vagy nekem!
Könny csordul szemembe, ha nem vagy itt,
Tudod, szépséged megvakít!
Én nem látok mást, csak téged,
Nekem te vagy az élet!
Szőkék, vörösek, barnák és feketék
Az első lány, akit megszerettem,
szőke volt, és kissé molett.
Haja színét soha nem feledtem.
Úgy hívták őt, hogy Nikolett.
Hallottam híred, hogy megbántottak téged.
Mindenbe belevágsz, nem számít már az élet.
Megismerni jöttem, remélem, majd megérted.
Hogy szemem világában ragyog a szépséged.
Szívem kivirágzása csak a hajnal felébredő kezdete,
Elfárad a napszálltát felemésztő elindulók ezrede.
Repülő, felhőtlen holdfény borítja be összetört párkányon
Elaludt kisgyermekszívem, szavad hallatán csupán márványos.
Visszamentem a helyre,
Ahol mindig vártál.
Két karodba zártál,
Csókoddal fogadtál.
Gondolok rád
szelíden és bűnösen.
Rád gondolok
vadul és bűntelen.
Majd idővel elfelejtem,
amikor kimegy a pólóból az illata,
amikor a nevét közönnyel ejtem,
amikor nem él bennem minden pillanata
annak, ahogy csókot lehelt homlokomra,
amikor már nem alszom egyedül kifliben,
várva, hogy kezét rátegye a karomra...
Napra nap és évre évek,
Szép volt ifjan látni Téged.
Jó volt együtt lenni Veled,
Tudni azt, hogy van, ki szeret.
Az a rég kimondott igen
Örökre szólt, én azt hiszem!
Eszedbe jutok-e?
Napközben
Gondolsz-e rám,
Útközben,
Mikor felébredsz,
S mikor lefekvéshez
Ágyat vetsz.
Nem voltam nélküled,
csak egy árnyék,
egy szív, amely üres,
s társra vár rég...
Én minden éjjel csak rád gondolok,
amióta megláttalak én.
Megérteném, ha nem én kellenék.
Bennem is élt egykor a hitnek melege,
a vágy, amit táplált fiatalságom tüze.
Egy érzés, mely nem csupán szívemből fakadt,
egy dal, mely megőrizte minden álmomat.
Szerelmem minden nap élő,
fényárban árnyékot féltő,
Te vagy, ki biztatsz a jóra,
legtisztább emberi szóra!