Vallomások versben
Lehűl már az este, nézek a sötétségbe.
Szép lassan esek ismét kétségbe.
Bár tudnám, mi van velem, mi ez a rémes félelem.
Mi ez az erő, melytől vagyok ily védtelen.
Régen láttam ilyen gyönyörű, barna szemet,
Azért a szép szemért megmásznék minden hegyet.
Fogsz-e szeretni majd engemet?
Vagy majd akkor, ha a szerelem eltemet?
Nem készültem én költőnek,
de még rímfaragónak sem,
az élet hozta magával
mostanság, hogy így öregszem.
...Bőrödön csillogó olaj fénye,
A vonal, a forma, mindennek egésze
Beterít, felhevít, lelkemnek része...
A szerelem nyáron
Emlékszem, tavaly, a végtelen nyáron
Voltam egy lánnyal egy véletlen bálon.
Kéz kézben, hol a szívek összeérnek,
Félénk fiúk táncra lányokat kérnek.
Álruháim százai szakadnak le rólam,
elhelyezem őket az üvegkoporsóban,
ahol feküdt eddig a legmélyebb személyem,
törékenységem és minden áldott szeszélyem.
... Akkor maradok távol,
Úgy lesz, én nem várom.
Sajnálom magunkat,
Kik látták arcunkat?
Olyan vagy nekem,
Mint egy hosszú nap után a megnyugvás.
Ki minden félelmem eltereli,
És érzésem irántad nemcsak hirtelen fellángolás.
Fagyos lett a táj, mi körbevesz,
Nélküled hűvös szél fújta át szívemet.
Emléked élénken él,
Mint az első csókunk, ami még mindig az ajkamon ég.
Búcsúzom Tőled, Kedves!
Most már útjaink végleg elválnak.
Sírok, a szemem könnyes,
remélem, mások majd Rád találnak!
Szeretlek, mert csak szeretni tudlak,
Szeretlek, mert bennem az érzések irántad megmozdultak.