Vallomások versben
Hadd hajtom fejemet ide a válladra,
emlékezve sok szép, régmúlt pillanatra.
Oly jó ilyen csendben hosszan megpihenni,
tudva, hogy életünk csupán egy mákszemnyi.
Nem tudom, hogy mi változott,
szívemben a Nap és a Hold oly rég ragyogott.
Te vagy a Nap, mely mindörökké éltet,
Sőt, számomra te vagy az egyetlen élet.
Te vagy a hűs forrás, ami ha kell, lehűt,
S ha fázom, tűz vagy, mi átmelenget, fűt.
Magamról
Lehet, sokan rossz embernek néztek,
A jó emlékeim mind a tűzben elégtek...
Senki nem tudja, mi zajlik körülöttem,
Hogy hányszor, de hányszor összetörtem.
Csak egyszer érezhetném csókod ízét,
Újra látnám a Világ összes színét.
Hallanám a madarak csicsergését,
Érezném a szellő ringató ölelését.
Ha megkérdeznék tőlem, mi szép az életben, azt válaszolnám, csak az én kedvesem.
Ha válaszolnom kéne, mitől vagyok boldog, attól, hogy a szeme, mikor rám néz, csillog.
És összetörtél száz alakba,
ívbe hajlítottad a szívem.
Tüzes kínba dobtál, s haragba
zártál, hogy a bú elveszítsen.
Szívemet mindig csendre intem,
Ha te nem vagy, szerelem sincsen,
Boldog leszek, én balga, hittem,
Te leszel utolsó menedékem.
Az ég megáld, s a csillagok
porát az esti szél
hajadba fújja ékedül,
hogy ím, az égi dél...
Sosem történt még ilyen,
hogy így hiányozna valaki személye!
Azt hiszed, hogy dobsz pár kedves szót, és elájulok menten...
Nekem ennyi nem elég, hogy meghódítsd a lelkem.
Szemedet kutatom, mélyen belenézek,
Fényedet könnyű szeretnem, hát mutasd sötétséged!
Mutasd a fáradtat, mutasd a balgát,
Mutasd apróságon felcsattant haragját!