Vallomások versben
Ritkább már a gondtalanság érzés,
Jön és máris tűnik tova.
Mint nagyfiú nyitott családban,
Csak ritkán látogat haza.
Pillantását, mely olvaszt már kora tavaszon
Pillantását, mely olvaszt már kora tavaszon,
S hoz lázba, mint férfit, magamon tapasztalom,
Mert nyugtalanság ver tanyát zsigereimben,
Csalóka képeket szőve reményeimben
Éj, sötét, ülök, hallgatok,
Nap még nem bont, bámulok,
Madarak már szólnak, várok,
Írok, sorok, hiányok.
Kérded: a szerelem milyen?
Mint boglárkalepke, pihen
Illatos, ringó levendulán,
Úgy vágyik lelkem lelked után.
Sír a lelkem. S az emlék is fáj még.
Úgy érzem, szívem rögtön megreped,
Forróság van, s mégis, mintha fáznék,
De nem félek, mert vigaszt nyújt kezed.
POET szerzőtársakhoz
Ne hagyj el, kedves szerzőtárs!
Remegve várom válaszod,
Izgat minden jó szó, minden
Gondolat, mi írásomtól
Fejedben megfogant. Segíts,
Mert amint időm engedi,
Verseid ujjam keresi.
Egy szerelmes dal
Száll fel szívemből,
Egy szerelmes dal
Most csak neked.
Fájdalmas igazság
Szeretlek téged,
De nagyon félek.
Hogy mondjam el,
Mi az, mit érzek?
Szeretném, hogy szeressenek,
hogy valakinek fontos legyek!
Szeretnék valakit, aki szeret!
Aki velem együtt nevet.
Az én szerelmem két kezem rabja:
egyik az égre, a magasba írja
- ujjam hegyével, tollnak erejével -
másik a mélybe, föld alá taszítja.
Lényed léte lényed éke.
Létem fénye léted léte.
Lettél lelkem szép vendége.
Foglyod lett a létem léte.
Én nem tudok a szavakkal játszani,
pedig a szerelemhez kell valami ékesszóló nóta is,
hogy nehogy azt higgyék, ez csak valami mulandó dolog.
Egyedül sétálva az utcán rád gondolok,
S közben folyton csak elmosolyodok.
Pedig nem is ismerlek még rendesen,
De ha szemedbe nézek, teljesen elveszek.