Vallomások versben
Túl az Óperencián és minden tengeren,
túl a Hozzád írt összes versemen,
a Föld fölött és az ég alatt,
ahol az a bizonyos part szakad,
túl minden téridő tengelyen,
túl az összes ártó szellemen...
megnyitottam lelkem:
bent álmaim látod,
csókok előtt állva
oly boldog,
volt idők,
meg nem áll,
halad tovább,
hol találom olykor...
Lehetnék éles tőr, szívedbe hatoló,
s belevésném magam atomjaidba.
Lehetnék szilánk, tükörről hasadó,
sebző érintés, hatolva csontjaidba.
Mikor felkelek reggel,
Csak téged kereslek.
Nem lennék már boldog
Az életben nélküled.
Érted, tudod, én lehoznám a napot,
Tudom, hogyha rád nézek, az feldobja a napod.
Még nem veszem a gyűrűt, de már fűzheted a papot,
Ha az enyém lehetsz, majd az én szívem is megkapod!
Óh, Istenem, óh, Teremtőm,
Hitted volna, a szerelem ismét eljön?
Pedig itt van, hidd el, köztünk,
Érdemes, hogy sorsunkat összekössük.
Hogy szeretsz? Mondd, hogy szeressek?
Karjaid közt hogy lebegjek?
Pillantásod izzó parázs,
Mély, barna tó, hűvös varázs.
Mindenhol Téged látlak...
Álmaimban,
A reggeli kávémban,
Az újság címlapjában
S a kisbetűs rovatkában,
Te nézel rám a tükrömből,
Egyedül eszem omlettem...
Mikor először láttalak, azt hittem, egy álom, mikor másodjára, akkor jöttem rá, igaz, s jól látom.
Elindult egy gondolat a fejemben, s megmozdult a billentyű a szívemben.
Még mindig érzem puha ölelését hangodnak,
lágy kezeid finom csókot loptak arcomra.
Szüntelen utazok a világ vadregényes peremén,
s alkalmanként már úgy érzem, végre hazatértem.
Itt, a romantikus öröklét búcsú-színű szegletén
minden éjjel saját reményparazsamat kérem.
Tudják csak meg, mert nem hazudok senkinek!
Hadd tudják csak, hogy szeretlek!
Szeretlek akkor is, ha mást szeretsz,
szeretlek akkor is, ha mást ölelsz.