Vallomások versben
Előjött, mint a Hold,
sötét színfoltokat
aggatott magára...
Rímhegyeket halmozva,
gondolatokat álcázva,
gormába öntve - hogy legyen tükre
az arculatnak -...
sötét éj, mint az indigó,
sötét szemed, mint az indigó,
sötét a szíved, mint az indigó...
Hiányzik a szemed színe,
Hiányzik, hogy veled legyek.
Szívem vérzik, szemem sír,
Versem röpül, kezem ír.
Minden másodpercben rád gondolok,
Elűzted bánatom, mi szívemben dobogott.
Fényt hoztál a sötétségbe,
Neked köszönhetem, hogy hiszek a reménységben.
Szerelmem, életemnek éltetője,
Nincs, mi miatt szívem dobogjon,
Keserű, fanyar, sír. Nélküled üres.
Ezer álmom csak rólad álmodom,
Kezembe kezed legyen csak vánkosom,
Pillangók gyomromban csak rólad dalolnak,
A világ, ha meglátlak, kifordul alólam
ne kérdezd
miért félek éjjel
ha kihunynak a fények
s sötét árnyak ölelnek
ne kérdezd miért remegek
ha hűvös hajnalokon
sírva egymagam ébredek
ne kérdezd miért...
Veled kezdtem és fejezem is be,
Ha fel vagy a pokolba megyek is le,
Igen hibáztam. Rossz ember voltam,
Istennek hálát nem mindig mondtam.
Kincsem - mondod. Hazugság.
Miért ámítasz? Önző vágy, s
tudom, hogy szerelmed hamis...
Olyan csodálatos, pont olyan, akit tudnék szeretni,
Nem merek hozzá közelebb se lépni.
Szemébe nézve új értelmet látok,
Mily szép lenne megvalósítani ez álmot.
Egy csepp a tengerben, fűszál a réten,
Egy porszem a levegőben,
Virágszál vagyok az esőben.
Barna kislány az enyém,
rajt kócos kis kert,
a szélben fürtje zenél
s örömtáncot lejt.