Vallomások versben
Felragyogott egy csillag,
Ez a csillag te voltál.
Megdobbant a szívem,
Már akkor tudtam, szeretlek.
Őszinte boldogság áradt szét lelkemben,
Szívem talált nyugalmat szemedben.
Miért csinálod? Csak ez a mondat járt a fejemben.
Te nevetve figyeltél, én zavartan néztelek.
Miért kínzol mindig? Miért nem hagysz most már békén végleg?
Így soha nem tudlak majd elfelejteni. Érted?
Tegnap sétáltam haza,
Magányt érezve haszontalan.
Könnyeimet visszafojtva
Szaladtam én vissza miattad.
Kapaszkodjunk össze
Mint a cipzár szemben álló fogai,
úgy függünk egymástól,
úgy kapaszkodunk,
néha egymás bőrébe marva.
Mindig, mikor rád nézek,
kavarognak bennem az érzések,
szemed minden csillagnál fényesebb,
mosolyodnál nincs a földön ékesebb.
De jó lenne minden reggel a karodban ébredni,
Hogy az első madárszóra kávét ágyadba vinni,
Minden reggel úgy ébredni, hogy mellettem aludtál,
Egymás oldalán harcolva nap mint nap sok csoda vár.
Jöttél, de engem nem láttál,
igaz, takargattam csontra rágott lelkemet,
a mosolyomra mégis rátaláltál,
s mint éhes gyerek, szívtad magadba a szép szavakat.
Akár
villám sújtotta fenyő a hegyen
meginogtam,
csendet megtörő dallam hirtelen
ledermesztett,
állóvizet felkavart hullámként,
imbolyogtam,
előttem cikázott vakító fény...
Nekem az önfeledt játék maga.
Amikor átkapcsol az embernek az agya
a tudatosból a tudaton túlra,
hogy ott gyermeki és tiszta legyen újra.
Tökéletlenül tökéletes
Csak hibáiddal együtt lehetsz.
Hisz olyanok, mint egy védjegy,
Önmagaddá tesznek Téged.
Ezeregy éjt kérsz...
S akkor mi lesz, ha nem tetszik mesém,
mit mesélek neked?
Talán levágattatod fejem,
ahogy Sahrijár a nászéjszakák után tette?
Tiszta vagy, mint a felhőtlen égbolt,
Én, mint amit száz rút felhő takar el,
Amelyektől nem ragyoghat a Hold...
Sötét van, és kutatlak. A koszos ablakon át bámulok.
Ha van vége a kusza utaknak, akkor hol, elárulod?
A mieinknek itt vagy végtelen? Teljesen rejtélyes érzés.
De hiába is kérdezem, attól csak nehezebb a légzés.
Fáradt, hűvös szellő botorkál a csendben,
Meg-megáll, felsóhajt. Magasztos a kedve.
Szomorú éltének vihar verte lelke
Édes álmaimnak ringató bölcsője.
Rád gondolok mindig! Szívem beleremeg,
Amióta dobog, mást így nem szeretett!