Vallásos versek az életről
Nem tudom, miért érdekel,
Sok lángelme, mit énekel.
Bolond ember, akiben nincsen kétely,
Bolondabb az, ki nem ismer félelmet!
Én tudom, ez a hazugság!
Egy valami jellemez: kíváncsiság.
Fűszálak hajolnak. Tisztelet!
A borús felhő eloszlik. Béke!
Szellő nem süvít miattunk. Lemondás!
A Nap féltve süt le ránk. Aggódás!
Angyal, mondd, merre jártál?
Angyal, mondd, mit láttál?
Láttad a telet, a havat?
Láttad a tavaszt, a virágzót?
Láttad a nyarat, a napsütést?
Láttad az őszt, akár egy temetést?
Szendereg a nappal, sötét a város,
Sár-ízű sikollyal ásít a Nemzet
Ott, hol a mennybolt e földdel határos,
Csak a szív látja a fénylő keresztet...
Lement már a napsugár.
Fekete árnyak jönnek már.
De a fény hirtelen megtöri.
S az árnyékot megijeszti.
W. S. emlékére
Az ellibbenő lepke szárnycsapását,
Az almafát, ha gyümölcse már rohadt,
A rigófütty után beálló csendet,
Csak ezt add meg szeretni, Uram!
...Újra lángra lobbanhat az éltető szikra,
Mi bennünk az erőt elindítja.
Utólagosan a Föld napjára
Volt idő, a Föld Angyala sűrűn járt a Földön.
Őseinkkel minél többször hasznos időt töltsön.
Megbeszélték, mi hiányzik erdőről, mezőről,
együtt hoztak döntéseket az eljövendőről.
Háromszor borult le a sötét,
háromszor szórta a Hold fényét.
Mostan harmadszorra a Nap kél,
és kirobban a nagy sziklasír.
A semmi közepén létezik egy város,
Zajlik itt az élet, igaz, nem szabványos.
Nem röpködnek soha itt káromló szavak...
Vezess a Fénybe
A sötétből, Uram!
Adj nekem erőt,
Hogy megértsem utam.
Körbenézek, látom mindent szétmart az enyészet.
Felborult a rend, felborult a szédelgő világ,
a jóból rossz, rosszból jó, szépből fájó csúnya lett,
ezeken már semmit sem segítenek az imák.
Magyarokban büszkeség honol
új kenyérnek ünnepére,
földmíves ember vígan dalol,
magtárban a búza szeme,
dicsősége az embernek,
munkájának a gyümölcse,
az életnek feltétele,
mindennapok szükséglete.