Versek a vágyakozásról
Édes volt, lédús, mint a nektár,
bódító, mint harangvirág illata,
színes, mint eső után az égboltra feszülő,
boltíves szivárvány káprázatos szín-sora.
Fagyott kezek, kisírt szemek,
Éjfélkor csomagolt táskák,
Hetekig itt voltak ezek,
Nem tudod, mit jelent a viszlát.
Reménytelen reménykedés,
Mely oly sok időn át emészt.
Elfeledném, de nem tudom még,
Véletlen az egész?
Emlékezz rám, ha fúj a szél,
Tudod, a mese is egyszer véget ér,
Köszönj majd, ha egyszer meglátsz,
Hisz mindenben van folytatás.
Varga Erzsébet (vargaerzsebet)
egy nemtörődöm
délelőttön
tükörujjak
ráncokat
firkálgatnak
lágy ezüsttel
némi füsttel
satírozzák...
...A Szív-tenger tölcsér torkolatában
Fűzfavessző kosárban
Mózeskosárban ringunk
Forró vágy-hullámok tetején...
Csepp a tengerben, csak egy csepp,
egy lélek a földi életben,
csak egy lélek, mi vagyok,
porszemnyi emlék, mit hagyok!
Hangos apró macskazajok
Aláhulló könnyem dobog
Horkolásod a háttérzajom
Szétcsapódott könnycseppek a padlón
Nyelvem hegyén létezel; kimondatlan szó vagy,
Tintaként ittad bőröm alá magad,
S óhajtó mondatokkal töltöm meg a teret:
"Bárcsak én...
Bárcsak te...
Bárcsak neked..."
Ülök a szobámban búskomoran, némán,
Senki nem gondol, nem tekint ma énrám.
Lila ködillatok puha tenyerén,
magányos szívemnek éjfélkapuján,
hajnalpírcsókjaim vádló özönén
virraszt gubbasztva, ücsörög a vágy.
Ne is kérdezz! Mit kívánsz tőlem?
Elméd rezzenéseit nem veted papírra, más találja ki, keressen...
Magányba rendezett fekete-fehér holdvilágba réved
Csak ha levegőt veszek,
akkor gondolok rád -
csak amikor mozdulok, jut
eszembe a szád -
a kezedért sóhajtok este...
Bárcsak én lennék az eső!
Éltetném ezt a gyönyörű földet.
S halkan kopogva válladon,
Titokban átölelhetnélek.