Versek a vágyakozásról
Volt már veled olyan, madár
hogy egyenest a Napba vágytál?
csak repültél, tiéd volt az ég,
s neked az mégsem volt elég.
Választ keresek, de nem találom,
Talán nincs is felelet, csak én várom,
S lehet, az egész számomra csak egy álom,
Soha nem találom meg a társam e világon.
Egyedül maradt a megőszült, vén fa,
társait elvitte az élet.
Egyedül, büszkén áll, nincs búcsúszava,
hiszen ö még sokáig élhet.
A szívemben éktelenkedik egy tátongó lyuk.
Kitölthetnéd, de mi nem engedjük.
Mary,
emlékszel a folyóra?
Ott csillogott a szemünkben
az aranyhíd, és azóta
csak rajta ülök és várlak,
és nem érdekelnek alattam az árnyak
a sodrásban,
mert én az égre nézek...
A te szíved kulcsa
Az én szívem zárja.
Ha kinyitod szívem,
Lelkem kapuja
Előtted kitárva.
Taknyos kénköves boldogság,
csak az van itten, semmi más,
elcseppenő váladékként
ülök szíved szegletében.
Ahogyan a nap alászáll az éj fekete ködében
Rabul esem szerelmes szíved börtönében
Börtön mi kényelemmel s melegséggel fogad
S innen ki engem senki nem dobat
Szívem szálai összezúgnak, az ereim is kitágulnak.
Gondolataim is róla járnak, a hasamban pillangók szálldogálnak.
Szemem fekete karikája hatalmas kerekre kitágulva néz hosszan pirkadt arcára.
Félálomban léptem ki az utcára,
kávém nyoma rászáradt ruhámra,
de nem veszem észre,
ilyenkor semmit se szoktam...
A biztonságodat félem, Boldogságom.
Fogd a kezem, és győzd le a szorongásod!
Szürreális kép kecsegteti nyugalmad.
Légy hát éber, aki kötetlenül súlytalan.
Lelkem húrján szomorú dallam kél,
lágyan, búsan zenél,
hozzád száll képzeletem levegőegén,
bár tudom jól, nem hallod, hiába szeretném...
III.
Úgy érzem, ez egy börtön, és nem vagyok szabad,
De ilyen a szerelem, ezt le se tagadd.
Az érzelmek tömkelege csak úgy rád szakad,
Te meg összerogysz alatta, és a szíved megszakad.
Reményem, kérlek, el ne hagyj soha
Tudom, nem vagy hozzám oly mostoha,
Ki elveszti szívében a hitét újra és újra
Őt nincs, aki terelje a szép és boldog útra.
Két karodba beleveszve álmodom,
Csókjaidba feledkezve számolom...