Versek a vágyakozásról
Egy szép nap volt,
májusban a Nap oly szépen ragyogott.
Megláttalak téged egy képen, akkor először,
szemeidben ott ragyogott valami színözön.
Emlékszem, mikor rám ijesztettél
a buszon, amikor rám köszöntél.
Odanéztem, megláttam e szép lányt,
Te voltál, kit láttam, rám intettél.
Átviszem
Hogyha egyszer visszacsókolsz,
akkor is elűz e magány.
Tompa illúzió talán,
íriszem tükrén kóborolsz.
Mondd, merre vagy, égi ezüstfénylány?
Világítja-e ugyanaz Hold orcád halovány?
Messzi álomkép lebeg gyors szívem előtt,
S elvesztettem hangod az úton valahol.
Tökéletlen vallomássá olvasod majd össze soraim,
ha nem is most, határokkal arrébb megérted majd okaim.
Strandkorlát szemed kékje
Szobám egyetlen egy fénye
Arany hajad selyméből
Pillangóként kelnék föl...
Reszketve vár a szívem
Itt e hajnali órán,
Elhalványult színem
Megakad a Halál torkán.
Irigylem a párnát, min fejed nyugszik,
sóvárgom a percet, mi veled telik,
akarok mindent, mihez hozzáérsz,
érzem, te is vágyod s már nem félsz.
Éjbe burkolózik a nappal
Csillagfüggönyt húz magára az ég
Csak a tücsök ciripel halkan
Elpihen a világ lassan
Útra indul a némaság
Csend telepszik a tájra
Hullócsillag fénye jár...
Csak egy üres porhüvely lettem,
Nem, már semmi sincs bennem.
Kérlek, töltsd meg tartalommal lelkem,
Láncolj, láncolj magadhoz mindenestül!
Kertészlegény kiskertemet műveli,
szívemet is odaadtam már neki.
Keze nyomán rózsabimbók nyílnak,
az aranyvessző szirmai ragyognak.
Fehér lovam felnyergelem.
Hátrahagyok élőt, holtat.
Éj madara, repülj velem,
vezesd útján hű lovamat.
Vidd el üzenetem
Szárnyalj galambon sebesen
Szárnyakon erdőn mezőn tengeren
Pislákoló hajnal
könyököl az égen,
hűvös szeptember éj
bekopog merészen.
Dobban már a szív,
mikor újra láthatod,
és szinte már zakatol,
mikor végre megérintheted.