Versek a vágyakozásról
Zárkózott lelkem nyílna szívesen,
Kezedben lapul a kulcsa,
Az éjszaka csillagfényében
Lakatja hullna a porba.
Kétségek közt lebegek szárnytalan a gondolat kék egén,
fiatalságod vad tüze felperzselte szívem mezejét.
Jönnél felém, s eső verne,
rád adnám a kabátom.
Megtöltődne szívem verme,
nem bánnám, ha megázom.
Felhő volna, lennék az esője,
Ruhám volna, lennék viselője,
Költő lennék, száz vers szólna róla,
Erdő volna, lennék bujdosója.
Zsibong a fejem,
Gondolok, ha másra
Próbálom álmomat
Felidézni, hátha.
Ma éjjel is rosszat tettem,
Ma reggel is veled keltem.
Fehér fátyol, sötét oltár,
Képzeletben velem voltál.
Sohasem szerettem senkit így, mint téged,
bárki már nem is pótolhat soha többet,
legszebb óráim immár csak rólad szólnak,
ezek most mind-mind felhőtlenséget hoznak.
Más én lenni rég nem tudok.
Adni nem tudok, csak a rajzomból.
Mit érzek én, nem tudod már,
sóhajomban bár ezt mondanád...
Hajnalban friss harmat száll a rétre,
Forró mosoly hull a hideg szívbe,
(Mi Szerelme a fiatalságnak,
Szeretete a korosodásnak).
Letettem mindent, vagy le fogok tenni,
eljött az idő igazán szeretni.
...belül a zsibbadás lebénító.
Csók íze számban megszédítő,
hosszú ideig elkísér Ő.
A Hold az erkélyre csillámló fényt terít,
Testem sziluettje homályban,
Szemem a fénycsóvamagányban,
Hallgatom az éj dalait.
Indulás előtt gyorsan körbenéztél,
Végül egy utolsó csókért hozzám léptél.
Az utcalámpák alatt bolyongva
Hallom, hogy süvít a szél.
Nincs már kinn senki sem,
Csupán lépteim hallom még,
Ropog a hó, s én elveszek gondolatban...