Versek a vágyakozásról
Elpirulok, mert tudom. Láttad tekintetem.
Megvetném magam, amiért élveztem.
Utak-erdejében
egyedül megyek,
szélkorbács-zene
kíséri léptemet,
de csak őt látom,
őt, a Kedveset...
Csendes, téli estén, földi létem végén
Emberi alakot öltött az utolsó remény.
Egy tovapillantás tengerkék szemedbe,
Kart karba fonva vezettél a mennyekbe.
Nem kergetem az álmokat, hanem élem,
Más térden, régen, Baba, én nem
Várom, hogy gyere, de a szárnyad sehol,
A világ végén várlak, előttem a peron,
És tudod jól, hogy mikor a szó beolt,
Az ajak adja, ha majd a villany leolt,
Te tudod, te ismered, minek mondanám még el,
A közös múltunk a papíron égen el...
Varázslatos éjjel - tűzpiros vészjel -
nézd a csillagmezőt, vörösen ég el.
Pár zongoraakkord, hegedűszólam...
lágy szimfóniákban álmodok rólad.
Önmagammal való meghasonulás
ez a szemtelen gyökeret vert gondolat.
SZámomra csak Te létezel.
Elmondhatatlan élvezem
Remélni, hogy viszont fogsz szeretni.
Egy kis várakozás,
Mézédes álmodozás,
Másik könyvébe lapozás,
Végtelen utazás.
Őszinte leszek hozzád, kedves,
Én nem vagyok az a jóképű és rendes
Fickó, mint amit a mesében látsz,
Mint amit gyermekként vársz...
Végleg
Mikor göröngyös utakra lába nyoma vezet,
Mikor nem bírod kivárni, hogy megfogja újra kezed,
Mikor nem titkolod, de bánt, hogy vezet
Orrodnál fogva, hol húz, hol ereszt.
Szúrós, barna szempár vájta bele magát húsomba,
pilláim alól lestem rá, s rohantam volna karjaiba.
Bőrömet égette a tekintete, gyötrően fájt, ahogy belém mart,
mint láncra vert rab, csak álltam, foglya lettem, s nem tettem, amit akart.
Azt hittem, néha nekem is lehet szerencsém,
De rájöttem, ez nem az én tündérmesém.
Gyerekes ábránd, mi engem bőszen táplál,
Nem lesz szerelem első látásnál.