Versek a vágyakozásról
Szerettem a táncos esték minden pillanatát,
A kettőnk között bimbózó kis romantikát.
Most még majd` belefulladok könnyeimbe...
De percről percre érzem, hogy jobb lesz,
ahogy szívem verése lassul le...
Majd új ütemre gyorsul, ahogy távolodva szalad
itt még átkozott - majd újra áldott pillanat.
Újra eljött a perc és az óra,
Mikor boldogság tölti be szívem,
Mint nyíló rózsa
A hajnal harmatos csendjében,
Az ősz hulló lombjai között.
Bárcsak el tudnám mondani,
Szívembe tőrt mártasz mindennap,
Mikor mosolyod mélyen kezdi forgatni
Lelkem minden érzelmét, ez dilemma.
Szerencsés János (Szerencses71)
Te vagy nekem a boldogság, a végzet,
Még élek - veled csak jót remélek,
Együtt minden sikerül, mert szeretlek,
Téged soha, de soha nem feledlek.
Hallottam!
Kit már oly rég óta nem.
Szívem hevesen dobogott!
Igen! Halkan szólt: tudod, ki vagyok?
Úgy táncolnék veled...
Úgy sétálnék veled...
De nem lehet, nem lehet!
Álmodtam egy világot
Benne hogy te vagy a párom
Az igazi világot én nem komálom
Lehetnél te magad az én álmom
Talán egyszer megvalósul
De meglehet hogy elavul
Bárhogyan is látom
Ez egy valóra nem vált álom...
Ó, nagy óceán,
Hullámod hátán
Szelt a Titanic,
Ám első útján
Félve tört félbe.
Várok, várok és várok rád,
lássalak, csókoljalak már!
Egy perc hosszú, akár egy élet.
Egyetlen vágyam, ami éltet,
veled legyek szívem dobbanásaival.
S én annyira akartam, hogy nem vettem észre,
Végig csak magam ellen küzdöttem,
A megszokott módon csak vártam és vártam... de kire?
Állócsillagok sorakoznak,
felhők felett mosolyognak.
Földön megtalál a szeretetet,
amit már soha nem feledek.
Itt vagyunk, ki tudja, miért?
Nézem, ahogy egymást kergetik az esték,
Nyár után közel már az ősz, zaj után a csend,
De még akarom, hogy bennem valami égjen...
Acélcipőben járnak a percek,
lépteik szívemre bilincset szögelnek...