Versek a vágyakozásról
A szíveddel szeress
Lennék a szél.
Aki boldog, ha hozzád ér.
Selymes fürtjeiddel játszva,
Arcodra mosolyt csalva,
Aki hárfát pengetve,
Szerelmének ódát zengve,
Dalolva szívedhez ér.
Felkavaró érzelem,
Mely engem összezavar,
Már nincs ész, sem értelem,
De ő is engem akar?
Nem számít, mit teszek,
A szívem téged szeret,
Mindegy, mit gondolok,
A lelkem téged keres.
Én csak úgy érzem, az idő veled jobban száll,
Hiába is tagadnám azt, hogy elcsábítottál.
A szemed, a szád, a szíved, a léted,
Ezektől tudom, hogy nem hiába élek.
Tegnap láttalak az utcán, a kisbolttal szemben,
nem változtál semmit, talán még szebb lettél.
Hirtelen annyi minden jutott az eszembe,
megvan még az amulett is, amit nekem vettél.
Ólomlelkem olvasztja tüzed,
cseppenként válik sörétté.
Ha eljő a szikra és mennydörgés,
szanaszét válik levegő ölén szállva,
hogy becsapódva váljék köddé.
Nem kérek mást, csak szeress engem,
semmi mást, csak fogd a két kezem,
nem kell más, csak nevess rám,
semmi más, csak légy igaz hozzám.
Hallom, hogy lüktetnek a percek,
- Levedli a múltat az idő -
A mából holnapra emlék lesz,
S a holnapokból talán jövő.
26 nap volt, mire észrevettél,
És még 26 mire elfelejtettél,
De eljött a nap, mikor újra rám figyeltél,
És rájöttél, hogy többé nem felejthetnél.
Menj haza,
Mint aki laza.
Délután várlak,
S újra látlak.
Tenned ellene nem lehet.
Istenem, segítsd a kedvesem,
sokáig hagyjad meg énnekem,
töltse meg életem,
boldog legyen velem,
hogy végtelenségig szeressen!
Olyan volt tekinteted,
Mint üstökösöknek a szabadesés valahol az alkonyba.
Zuhantam beléd a semmiből
Levegőért kapkodva.
Kőágyat vetett a távolság,
ide-oda dobál benne a magány
arcomra könnypárát hullatva.
Minden nap odaadok egy picit magamból neked.
Szeretném, ha szebb lenne tőle az életed.