Versek a vágyakozásról
A lelkem érzelmekkel teli óceán,
kavarog, talán soha meg nem áll.
Karcsú hamuvirág szirmán
lágyan ring a délután,
bágyadtan bólint a körte,
a fű szomjasan hever
Egy csók, ami többet ér bárminél,
Ez az érzés nem lehet jobb semminél.
Egy csók, ami jobban kell, mint bármi más,
Megkapom, s eltűnik a szorongás.
A duzzadó lombkorona között
a vonzerő táplálja a vágyat.
A levélzet színesbe öltözött,
csodálattal mutatva a fákat.
Egyik éjjel álmodtam rólad,
Hogy sétáltál velem az alkonyban.
Átkaroltál s mosolyogtál rám,
Nézhettem újra gyönyörű szád.
Mint amikor látod a vihar előtti csendet,
Úgy várom én is azt a bizonyos percet.
Feszült húrok vagyunk pattanásra készen,
fekete bárány a fehér nyájban, elrontott szegmens a csoportképen.
Irányíthatatlan,
kordában tarthatatlan.
Ha nem vagy velem, gyötörnek az érzések,
nem is tudom, miért is szeretlek.
Álmodban járok, de csak csendben,
a szívem az, ami még hangoskodik,
egy régi dal motoszkál a fejemben,
padlóra kerül, majd feltápászkodik!
Vajon Ő néha gondol reám?
Vajon Ő is őrlődik talán?
Amikor egymás szemeiben elveszünk,
Vajon egyszer valaha együtt lehetünk?
Nem értem. Mégis hogy lehet?
Csodamód elvitted a szívemet.
Ezért gondolok folyton rád,
S ennek oka, hogy hiányzik a szád?
Állsz az ablak előtt éjszaka,
Bársony bőrödet nem bújtatja ruha.
Az éjjel sötétjét villámok rejtik el,
Ágyunkból nézlek, pihen rajtad a szemem.
Ha az lehetnék, ki néked nem vagyok,
Szívem könnyeit felinnák a hajnalok.
Virágnak harmatja lenne belőle,
Minden, mi fájdalom testemből kiszökne.
Úgy vágyom rá,
Hogy valaki szeressen,
Úgy igazán, feltétel nélkül,
Úgy, ahogy vagyok,
Mindig ugyanúgy szeressen.