Versek az utazásról
Avagy a kék óriások korszakából
Még mindig vissza-visszatekintek a szépséges múltba,
Amikor még kékek jártak állomásról állomásra.
Sohasem feledem el gyönyörű, simogató hangját,
Amely mosolyra derítette megannyi ember arcát.
Fehér őz pihen a tisztáson,
Figyelme mindig máson,
Folyton tart valahova,
Sehol nem marad nyoma.
Nem egy csillag van az égen,
köztük az enyém is ragyog,
keresd meg azt, mutass majd rá,
ott van, hol Tejút kanyarog.
Szeretet
Megfogantunk, csodás virág kelyhében
lubickolunk a belső boldogságban
virágzó, jó édesanya méhében.
Indít kiszámíthatatlan világba.
Ne bántsd azt, ki hallgat,
Igaz szóra vár,
Mit ezután nem kaphat
Égető holdsugár.
Hogy lehet osztályozni a leírt szavakat,
amik mondatokká rímmel összeállanak,
érthető vagy burkolt a mondanivaló,
ezért nem kérek baksist, nem leszek házaló.
Egy viseltes kis padról nézem a tájat:
rozsda pettyezi a csodás botankertet,
figyelem a lassan kopaszodó fákat,
lassan az erdő is kicsit megpihenhet.
Az élet vándorai
Az élet rövid, érdekes,
nem mindenki veszi észre ezt.
Sokan keresünk kalandokat,
bár ettől még nem leszünk kalandorok.
Álmomban mindig olyan kék, ragyog és bűvöl a tenger,
Fodrai kis gyöngyszemecskék, selymesek, mint bársonyhenger.
A Kurfürstenstraßen némán bólogattak a fák,
Napos őszi délelőtt ajtótlan némaság.
Repedtsarkú, ódon magány,
Kilincstelen, fekete ajtó-homály.
Cikázott a napsugár a tó vizén,
tündérrózsa kivirágzott a szélén.
Kedvesemmel ott pihentünk egy hétig...
Visegrádon egy étterem,
A plafonja repedezett,
Nevettünk mi ezen egyre,
Repedt plafon lett a neve.