Versek az utazásról
Mind a ketten pakolunk,
de más irányba indulunk.
Keserédes tenger habjai közt fuldoklunk.
Poros úton poroszkálok,
Lovam lába nyugodt galopp.
Fakopáncs tekint le egy ágról,
S nem látom az erdőt a fától.
A vonat megdöccen
Szívverésem vonalán...
Sosem mentem el tőled,
Nálad tudom lelkem otthonát...
Forr, zúg a tenger árja,
a hajónk pórul járt ma.
Lékünk van, elsüllyedünk!
Mondd, vajon mi lesz velünk?
Mert az élet úgy akarta -
megszülettem,
mint fűszál harmatcsepp keblén,
növekedtem...
Anyám fájó elvesztését
megszenvedtem.
Buszoztam ma délután
Ablak mögött kint a nagyvilág
De szívemet nem töltötte el a boldogság
Csak szemembe ütött a fájó valóság
Még lefényképezte lelkével a tájat,
az utolsó naplementét, amit itt láthat.
Az ember élete fejezetekből áll, miket megél.
S egy fejezet itt most számára véget ér.
Még látom a vonatot,
ahogy érkezik vele
a világom, az egyetlen
szívmelengetőm...
Kurrognak a darvak...
búcsúzó a hangjuk,
el kell nekik menni,
ilyen az ő sorsuk.
Csillagokat nézem
Mikor nem tudok aludni
Lesújtó holdfényét
Felhők mögül ellesni
Sétáltál már éjszaka Budapest szívében?
Ott álmodoztál némán a Duna ívében.
Napnyugta után a város fényárban úszó,
csodás hídjain át az Alagútba kúszó,
s a körúton tekergő hatos villamos
megannyi csóktól és öleléstől zajos.
Anyagba zárt szellem, a palackban
fuldoklunk, küzdünk nyughatatlan
érzéseink tengerén.
Elgondolkodtam eddigi létemen,
mi volt benne a jó, vagy épp mi nem.
Száz gondolat cikázott át az agyamon,
még az is, mi olyan furcsa magamon.
Tegnap még a Szigeten lógtam
Nagy csúszdáról csúsztam
Ma kezdődhet az ovi
Rollerem van az a tuti
Autóba én nem szállok
Inkább anya karjaiba vágyok
Cipel ő engem eleget...