Versek az utazásról
Van-e olyan ember, aki eljutva Rómába
Ne menne a Szent Péter térre, a Vatikánba,
A sejtelmesen gyönyörű magánimaházba,
Az aranyban pompázó Sixtusi kápolnába?
Az - - - - - - - - A
égben - - - - - viasz
szárnyalok. - - - - leolvadt,
Már látom mily - - szárny lehullt. Fönt
fényes csillag, - - - égi-madár köröz...
Tudom, most már itt a cél.
Egy útnak vége, mert új nap kél,
és vele szertefoszlik minden,
ami térdre kényszerít.
Hat volt, hat szentjánosbogár
Festett fényt az útra, ahol járt
A madaram. Mikor aludt még a Nap,
Úton volt már, látta sok csillag.
Ha kóbor lelked vágyik a fényre,
zsákban a világ minden szépsége.
Vár a hegyeknek hófödte csúcsa,
ráül a béke bércre s a tóra.
Amott az a vörös képű,
ki erdejében hajának túr,
már rég elitta
sejtjeinek felét,
s már nem egy angol úr...
Hívott az élet, hát útra
keltem: kihajóztam a dagállyal
kalandot keresni messzi tengeren -
de nem számoltam a vitorlákkal.
Van egy út, tán` sötét, mint az alagút,
Avagy fényes, akárcsak a csillagút.
Valójában milyen? - azt nem tudhatjuk,
Elmélkedve csakis találgathatjuk.
Kristálypalotában jártam -
a Hold orcája ragyogott.
Körülzsongták lelkemet
finom, költői dallamok.
Önkioldom Szófiát,
holnapig megvár Várna.
Szelfik, fotokópiák,
fagyis nagyot kaszál ma.
Amikor sötét éjeken csillámló holdfény ég,
érzem, ahogyan vár a végtelenség.
Utazzunk el valahova,
Valahova, a bolygón túlra,
Ki az űrbe, csillagok közé,
Nem lesz más ott, csak te és én,
Fénylő csillagzápor fejünk felett,
Majd a göncölszekérről integetsz...
Sebesen zúg az InterCity
keresztül a tájon,
színes erdőkön, réteken
az ősz világát látom.
Száguld a vonat.
Valaki valamikor beültetett
- azóta nem tudok kiszállni.
Szemlélődöm, a tájat figyelem, amint elsuhan,
pedig azt az asszonyt már de megszerettem,
a fiú ott - mintha ismerősöm lenne,
s ebben a kis falucskában
éltem egyszer - biztos vagyok benne.