Versek az unalomról
Kopog az eső az utakon,
Az emberek arcán unalom.
Gondolkodtál már azon,
Keleten kel a nap, nem Nyugaton.
Gyötrelem. Gyötrele.
Jött a szél, letépte, ezt hozta kénye-kedve...
A semmi érzete
Szürkés reggel
a köddel felkel,
szívemben a némaság.
A mai világ néha könyörtelen,
néha-néha kedves;
néha szennyezett...
Szeretek írni, csak éppen nem tudok,
Nem jönnek a rímek, így hát elakadok...
Kihúztam magam. Legyek délceg.
És lettem egyre inkább félszeg.
Szavaim leülnek és megpihennek,
miután odadörgölőztek mindennek.
Drága unalom, mindig megtalálsz engem,
senki nem ír, csak a monitort lesem.