Versek az unalomról
Halántékomban mereng
Egy apró kis gondolat.
Zakatol a szív, erős a test,
De még erősebb a tudat.
Ha bort iszol egy pohárral,
Tudd, hogy a jóból kell a sok,
Még ha 180-at is fordulsz magadban,
A fok az marad fok.
Több a tár, nagyobb a töltény,
Csak az a baj, hogy nem fér belé...
Megtölteni az űrt valamivel,
űrhajóval, űrsemmivel.
Az űrhajók folyton csatáznának
üres űrügyek miatt.
Egy kis manó megjelent
Angyalok hada száll körülötte
Keresik a töltőt mit elvesztettem
Keresik keresik mindenfele...
Tegnap még vígan csicseregtek a madarak,
És sütöttek le rám a tűző napsugarak,
Bőrömet finoman égette a melege,
Ám a Nap odébb állt, most lett neki elege.
Hajnali vonat zakatol,
Fél kettő elmúlt már,
Még most is zúg valahol,
Messzi, sötét mezőkön jár.
Szeretek minden embert. De ha ez vigasz,
amit az előbb mondtam, az nem igaz.
Csalódtam szinte minden emberben.
Özönvízkor - ősünk miért nem veszett oda a tengerben?
Kettő: 15 foltos a lencsém, ezt nézem;
emlékezetembe vésve vészen védve végzem.
Van, hogy néha semmi nincsen.
Bizony, még a semmi sincsen.
Szavaim leülnek és megpihennek,
miután odadörgölőztek mindennek.
harmadjára pillantottam félórás
időközönként a kis koszra a földön
az elmúlt öt percben
Vagy egy hónapja ülök
A nyomorult Vers fölött,
Ott van, de nem találom:
Túl a kék Szirthatáron.
Hova tűnt a toll?
Ébredek és alszok, hol
Mást nem lehet, a betűk börtönében.