Versek az unalomról
Posztszovjet eszpresszó pohár,
Kávéfolt a kredencen,
Takarítani ma sincs kedvem,
Körbenézek, és elfog a kényszer,
De legyőzőm, nem élhetek kétszer.
Jól vagyok. Minek mondanám, hogy nem vagyok?
Így is egyszerűen csak elmennek a napok.
Ez egy ilyen dal, hogy jól vagyok. Bár kit érdekel?
A hegedűs a háztetőn is ma csak énekel.
időt kell hagyni...
nem lenni türelmetlennek
akkor sem, ha veled azok, és
nem engedik, hogy kinyílj.
Nincs neki önálló, saját véleménye,
Célja másoknak a kiidegelése.
Provokál, ha kérdez vagy hogyha válaszol,
Ne kérdezd, hogy miért. Csak azért: ő a troll.
Napfény az ablak túloldalán -
bent lassan kattogó percek,
hallom az időt a faliórán -
unalmas, monoton ének.
Ülök a magyarórán.
Előttem beszél a tanár.
Felírva nagybetűkkel
Egy fura latin név,
Talán Catullusé.
Megint sötét van. Újabb este egyedül.
Hiába terelem a figyelmem, a seb nem enyhül.
...Halkan körbeölel és megnyugtat,
Érzem a teste melegét.
Karját fejem alá teszi és elrepít álomországba.
Kerületem lámpái alatt este
Halkan kísér a köd,
A szikrázó fény mégis
Szívembe költözött.
A hasfaladban ragadt a kora reggel
vagy dél.
Mindenesetre fogalmad sincs.
Mire észhez térnél,
lyukat üt a gyomrodban az éjfél.
Hogy fogalmazzak oly könnyedén,
Miképp megszületett bennem ezernyi gondolat,
És állok itt magamban senkiként,
Miközben az idő hamuvá porlasztja csontomat,
S betakarózok a nyugtató semmivel,
Ami buja kísértetként követ és meg-megszorongat...
Mit látsz te itt?
Mert én semmit.
És mit látsz te ott?
Én ugyanazt.
Dolgozik bennem egy gondolat.
Ahogy az egér szalad,
Cikázik és azt kiáltja:
Verset kéne írni, drága!