Versek az unalomról
Sajnos, ez egy ilyen valóság
Nem tanult meg tán álmodni?
Nem tudom. Én igazán nem tudom...
Minek járkált annyit?
Mér` nem nyugodott el?
Most meg így járt...
Egy gondolat bánt engemet
Hogy ma suliba kell mennem
Dogát írok minden órán
Ez nagyon idegesít már
Bambán bólintva bámulom,
Milyen a világ, nem tudom,
Így aztán hamar ráunok,
És újra bambán bámulok...
Gimnazista unalom egy irodalmon
"Én Istenem, jó Istenem,
Lecsukódik már a szemem.
De a tied nyitva, Atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám."
Unom, hogy unod, hogy unhatatlan,
Virágos, világos paplanokban
Temetjük el a múltunk zaját,
Nem látott senki semmilyen hibát.
Csengetnek,
S én csak állok ott.
Csengetnek,
Kávét kavarok,
Zúg a fejem is.
Csengetnek.
Nincs ugyan rá semmi okom,
az elalvást halogatom.
Sötét éjszaka van. Itt vagyok szinte vakon.
Kevéske fény szüremlik csak be ablakomon.
Szeretek írni, csak éppen nem tudok,
Nem jönnek a rímek, így hát elakadok...
Fekete a kabátjuk, fekete a nadrágjuk,
fekete a csizmájuk, fekete a hajuk,
fekete a napszemüvegük,
a bőröndjük is fekete,
amit maguk után húznak. ...
Az vagyok, kit égve dobtak el,
ki csendben, apránként múlik el,
ki sosem kellett igazán,
ki senkié sem volt talán.
Hajnalodik, csak néhány
gondolat gurul előttem
a buszmegálló felé menet.
Újságpapírt fúj a szél,
miközben a hajam
cibálva rajtam nevet.
Csend borult a szobára.
Gondolatok homálya,
Mely ezer és ezer, mégis egyet sem hallani.
Magány honol vén szívemben,
kietlen a vágy, mit őriztem.
Napok óta csak zuhog.
Szakadatlanul csendes,
Vészjósló eső