Versek az unalomról
Gimnazista unalom egy irodalmon
"Én Istenem, jó Istenem,
Lecsukódik már a szemem.
De a tied nyitva, Atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám."
Unom, hogy unod, hogy unhatatlan,
Virágos, világos paplanokban
Temetjük el a múltunk zaját,
Nem látott senki semmilyen hibát.
Csengetnek,
S én csak állok ott.
Csengetnek,
Kávét kavarok,
Zúg a fejem is.
Csengetnek.
Nincs ugyan rá semmi okom,
az elalvást halogatom.
Sötét éjszaka van. Itt vagyok szinte vakon.
Kevéske fény szüremlik csak be ablakomon.
Szeretek írni, csak éppen nem tudok,
Nem jönnek a rímek, így hát elakadok...
Magamnak mondom,
megszűnik majd a magány,
mégis monoton
minden ma már.
Fekete a kabátjuk, fekete a nadrágjuk,
fekete a csizmájuk, fekete a hajuk,
fekete a napszemüvegük,
a bőröndjük is fekete,
amit maguk után húznak. ...
Az vagyok, kit égve dobtak el,
ki csendben, apránként múlik el,
ki sosem kellett igazán,
ki senkié sem volt talán.
Hajnalodik, csak néhány
gondolat gurul előttem
a buszmegálló felé menet.
Újságpapírt fúj a szél,
miközben a hajam
cibálva rajtam nevet.
Csend borult a szobára.
Gondolatok homálya,
Mely ezer és ezer, mégis egyet sem hallani.
Magány honol vén szívemben,
kietlen a vágy, mit őriztem.
Napok óta csak zuhog.
Szakadatlanul csendes,
Vészjósló eső
Esténként meglocsolom a rózsákat,
lesem, ahogyan tövüknél nyüzsögnek
a hangyák,
mozdulataikban velőtrázó kiáltás,
mert gonddal ásott, finom járataikba...
Felakasztom magam a hátsókerti barackfára
Csak lógok mondhatni lógatom a lábam
Én csak hallgattam a fejemben lévő hang parancsára
Ami ugyan csak annyit mondott ha lehangolt vagyok nézzek el a sarki bárba...
Belenéztem kék szemébe,
Ő belenézett kék szemembe.
Ő megfogta a kezem...