Versek az unalomról
Tegnap még vígan csicseregtek a madarak,
És sütöttek le rám a tűző napsugarak,
Bőrömet finoman égette a melege,
Ám a Nap odébb állt, most lett neki elege.
Hajnali vonat zakatol,
Fél kettő elmúlt már,
Még most is zúg valahol,
Messzi, sötét mezőkön jár.
Szeretek minden embert. De ha ez vigasz,
amit az előbb mondtam, az nem igaz.
Csalódtam szinte minden emberben.
Özönvízkor - ősünk miért nem veszett oda a tengerben?
Kettő: 15 foltos a lencsém, ezt nézem;
emlékezetembe vésve vészen védve végzem.
Van, hogy néha semmi nincsen.
Bizony, még a semmi sincsen.
Szavaim leülnek és megpihennek,
miután odadörgölőztek mindennek.
harmadjára pillantottam félórás
időközönként a kis koszra a földön
az elmúlt öt percben
Vagy egy hónapja ülök
A nyomorult Vers fölött,
Ott van, de nem találom:
Túl a kék Szirthatáron.
Hova tűnt a toll?
Ébredek és alszok, hol
Mást nem lehet, a betűk börtönében.
Kamaszkorom óta nem volt még ilyen év:
egy könyvet sem olvastam el.
Dolgozom, tanulok,
és mikor nem dolgozom és nem is tanulok,
próbálom egyben tartani magam,
mert félek, ha nem próbálnám...
Itt este van, hát kávézok.
Közben halkan magyarázok
Magamnak tán, ki tudja?
Meghallgat valaki? Ki tudja?
...Izzad az aszfalt is,
Munkások dolgoznak
Forró délután az udvaron,
Szomjas a beton is,
Emberek nincsenek,
Csak ők meg a beton,
Izzad és izzadnak,
Csönd van, csönd van.
Sokszor érezzük azt, hogy kellene egy kicsi belőle.
Ha nem is kicsi, de jó lenne egyelőre,
Sok idő kell, hogy ez megvalósulhasson,
De nem elég idő, hogy elmúlhasson.
Csacska verset írok csupán.
Világom megállt, nincs ihlet ma már.
Ma, a nevem napján.