Versek az unalomról
Már az idejére sem emlékszem
mikor egy finom vacsora végén
először hallottam jó apámtól,
"a jó vörösbornak nem kell cégér"!
Csapdába ejtett cserebogár, pillangó,
Borostyán bánatban dalolva fuldokló.
Még kapálózik egy kicsit halkan,
Majd méhviasszá dermed a szirupsírban.
Új haiku verses oldal a magyar költészet napjára
Különvélemény
1
Magyar költészet,
haiku gúnyol téged:
barbár badarság.
Egész reggel csinosítottam magam, magam.
Úgy, mint kinek délután, randevúja van.
Váróterem.
Jelenleg itt ülök.
Az idő csak pereg,
úgy érzem, megőszülök.
Kinyitod, könnyek, félhomály,
Pislogsz, dörgölsz tétován,
Ragacsok, pillák hullanak,
A fény már tisztán húsba kap
Óda a nagy Semmiről
Másoknak már megvan rég
Verseiben, mit regél,
Ám-de-bár elkezdeni még
Sorsfordító kis mesém
Kezdetén is megakadék.
Mint a nap égető melege,
Úgy fojt meg e terem bűze.
Az unalom bűze áradozik belőle,
S álmot hoz a semmirekellőre.
A dohányfüstön keresztül villódzó szemek
Szürkés hályogán megrekedt
Szeretet-
Éhség.
Vers tetralógia 4. rész
Még soha nem láttam ehhez hasonlót,
valami csendet megtörő zajmegrontót,
ami hasonlít az emlékeimre,
elfeledett könnycseppjeimre.
Hiába ennyi év,
Én itt vagyok még,
Hiába várnak rám,
Nem találok tán
Soha oda.
Unja mindenki, hogy van utca és város,
Unja, hogy van sötét, azt is, ha világos!
Unják, ha nappal van, unják, ha éj,
Unják, ha pökhendi, azt is, ha fél,
Unják, ha csend van, azt is, ha zaj,
Unják, ha jó, azt is, hogyha baj!
Egyszerűen csak... Unok már mindenkit.
A tékozló ripacsot, a nincstelen senkit.
A hangosan óbégató, rátarti bunkót.
A szótlanul iszogató, rongyos suttyót.