Versek az unalomról
Napok óta csak zuhog.
Szakadatlanul csendes,
Vészjósló eső
Esténként meglocsolom a rózsákat,
lesem, ahogyan tövüknél nyüzsögnek
a hangyák,
mozdulataikban velőtrázó kiáltás,
mert gonddal ásott, finom járataikba...
Felakasztom magam a hátsókerti barackfára
Csak lógok mondhatni lógatom a lábam
Én csak hallgattam a fejemben lévő hang parancsára
Ami ugyan csak annyit mondott ha lehangolt vagyok nézzek el a sarki bárba...
Belenéztem kék szemébe,
Ő belenézett kék szemembe.
Ő megfogta a kezem...
Elindultam, és egyre csak megyek.
Lejtőn? - vagy emelkedőn lehetek?
Pedig nem mindegy.
Napok
Minden nap felkelek,
Fogat mosok, henyélek.
Nyolcra irány dolgozni.
Vagyis hát a reggeli.
Éjszaka utazom a buszon,
odakint fekete a táj. Unatkozom.
Felszálláskor nem ült mellém senki,
nem gond, nem is kell engem igazán észrevenni.
És most mélyen süppedek
A bánat mocsarába,
Azon elmélkedek,
Mi minden ment kárba,
Hol az életem,
Mi lett énvelem,
Belefulladok
A bánat mocsarába.
Úgy élhetek már, kiabálok, mint kofa:
Költeményt 69 forintér, nosza,
Szeretetből, szánalomból.
Kihúztam magam. Legyek délceg.
És lettem egyre inkább félszeg.
Monoton.
E szóval írnám le minden napom.
Reggel már elindul útjára az unalom,
lassan kúszik,
este pedig bekopogtat.
mikor már nem hat meg
a hátamon súrlódó halál hangja sem
nem fáj csak édes kísértés az éj
egyetlen órát kértem
de istent sem hatja meg
az egyre közeledő veszély
egy csepp a nyelvre...
Egész nap fekszem,
Kényelmes ez nekem,
Nincs időm semmire,
Nem is nézek senkire.
unom a leckéket, a bölcs tanítókat
a naplóba nevem alá szúrt karókat
unom a szünetet és unom az órát
a szemüvegeseket meg aki jól lát
unom a krétaport, ablakon a karcot
a zsibongón tülekvő túlpozsgás arcot
unom a nyelvtant, a kémiát is unom
az irodalomórát lyukasnak tudom...