Versek az unalomról
Üres. Minden olyan üres.
Szellemkezekkel markolászom a ködöt.
A semmi érzete
Szürkés reggel
a köddel felkel,
szívemben a némaság.
Egy rémesen unalmas nap
Fekszem a takaró alatt,
a testem merev, a szám hallgat.
Masszív-e e szív, mely recesszíven depresszív,
s mérget szív, mitől degresszív mód immunszupresszív...
Mint mindig
Felkelek, fáradt vagyok, kócos a hajam,
És másra nem vágynék, hogy aludhassak.
És egyszer csak a telefon csörög, írja,
Online óra.
Halántékomban mereng
Egy apró kis gondolat.
Zakatol a szív, erős a test,
De még erősebb a tudat.
Ha bort iszol egy pohárral,
Tudd, hogy a jóból kell a sok,
Még ha 180-at is fordulsz magadban,
A fok az marad fok.
Több a tár, nagyobb a töltény,
Csak az a baj, hogy nem fér belé...
Megtölteni az űrt valamivel,
űrhajóval, űrsemmivel.
Az űrhajók folyton csatáznának
üres űrügyek miatt.
Egy kis manó megjelent
Angyalok hada száll körülötte
Keresik a töltőt mit elvesztettem
Keresik keresik mindenfele...
Tegnap még vígan csicseregtek a madarak,
És sütöttek le rám a tűző napsugarak,
Bőrömet finoman égette a melege,
Ám a Nap odébb állt, most lett neki elege.
Hajnali vonat zakatol,
Fél kettő elmúlt már,
Még most is zúg valahol,
Messzi, sötét mezőkön jár.
Szeretek minden embert. De ha ez vigasz,
amit az előbb mondtam, az nem igaz.
Csalódtam szinte minden emberben.
Özönvízkor - ősünk miért nem veszett oda a tengerben?
Kettő: 15 foltos a lencsém, ezt nézem;
emlékezetembe vésve vészen védve végzem.