Versek az unalomról
Mit látsz te itt?
Mert én semmit.
És mit látsz te ott?
Én ugyanazt.
Dolgozik bennem egy gondolat.
Ahogy az egér szalad,
Cikázik és azt kiáltja:
Verset kéne írni, drága!
Üres. Minden olyan üres.
Szellemkezekkel markolászom a ködöt.
A semmi érzete
Szürkés reggel
a köddel felkel,
szívemben a némaság.
Egy rémesen unalmas nap
Fekszem a takaró alatt,
a testem merev, a szám hallgat.
Masszív-e e szív, mely recesszíven depresszív,
s mérget szív, mitől degresszív mód immunszupresszív...
Mint mindig
Felkelek, fáradt vagyok, kócos a hajam,
És másra nem vágynék, hogy aludhassak.
És egyszer csak a telefon csörög, írja,
Online óra.
Halántékomban mereng
Egy apró kis gondolat.
Zakatol a szív, erős a test,
De még erősebb a tudat.
Ha bort iszol egy pohárral,
Tudd, hogy a jóból kell a sok,
Még ha 180-at is fordulsz magadban,
A fok az marad fok.
Több a tár, nagyobb a töltény,
Csak az a baj, hogy nem fér belé...
Megtölteni az űrt valamivel,
űrhajóval, űrsemmivel.
Az űrhajók folyton csatáznának
üres űrügyek miatt.
Egy kis manó megjelent
Angyalok hada száll körülötte
Keresik a töltőt mit elvesztettem
Keresik keresik mindenfele...
Tegnap még vígan csicseregtek a madarak,
És sütöttek le rám a tűző napsugarak,
Bőrömet finoman égette a melege,
Ám a Nap odébb állt, most lett neki elege.
Hajnali vonat zakatol,
Fél kettő elmúlt már,
Még most is zúg valahol,
Messzi, sötét mezőkön jár.