Versek az unalomról
Üres, kifejezetlen gondolatok fejemet ostromolják,
Bár fejem ostoba, romlott, az üresség mégis kifejezetlenül áll benne...
Nagy semmit fodroz egy végtelen hullám,
unottan, lomhán gördül el felettem,
végigvonulva a felszíni formán,
amelyben azt hiszem, benne rekedtem.
Unom magam minden órán,
Unalom, unalom ez a matek.
Olyan lassan jár az órám,
Megáll a mutató (majdnem).
Ha Te vagy a vihar, Én vagyok a vihar utáni csend...
Ha Te vagy a tűzvész, Én leszek a pusztaság.
A szívem csak egy ábránd,
Az élet se vár rám,
Vagy elindulok vagy megállok,
A döntés csakis rám vár ott.
Tikk-takk, tikk-takk...
Elalszom, pikk-pakk,
Ha agyam végre abbahagyja
Hadjáratát, mi felzaklatja.
Azt hiszem, másként
kell összeraknom magam.
Fizetnék egy vázért,
ami belülről is megmarad.
Nem kell reklám a jó sörnek,
az emberek a sörre törnek.
A jó sörnek nincsen ára,
isszák akkor is, ha drága.
A szavaknak ezrei
Haladnak el fejem mellett,
Ember csak kergeti a
Szavakat alvás helyett.
Élek, tehát vagyok.
Tétova pillanatok.
Magány és unalom.
Ülnek a nyakamon.
Enyhe idő, szürkeség,
a városi utcán a szokásos forgalom,
autók, kutyák, nénikék,
a kukákban kotorászó koldusok,
vihorászó lányok...
nem kéne más...
tizenhetet írunk,
s ismét jön karácsony.
olyan, mint a többi,
s most is mindent átfon
Ez egy lassan már közhelyes történet,
Utálom magam, amiért megírom,
De szívemben tartani mégsem bírom,
Már megint azt sem tudom, mit beszélek.
Nem érdekel tovább az álságos világ,
Én kimondom a szívem igazát.