Versek a tudományról
Mikor gyászzene hömpölyög az égből,
s templomi harangok törnek darabokra,
mikor tornyok dőlnek madarak röptétől,
s lángra kap ismét Mózes csipkebokra
MZ/X volt régen a hatalmas csoda,
mit Máris szomszéd is varázsolt volna,
mi pedig már androidot használunk,
ma ezen keresztül kommunikálunk.
In memoriam physics (Hendrik Lorentz)
Most falon függő gondolatok,
Mint képkeretbe zárt erők,
Lógnak elfeledve s összeadva,
Azok a művészi eredők.
Számolj!
Kérlek, Olvasóm, tedd meg a kedvemért,
írd le m. tel. számod utolsó számjegyét.
Gyorsan szorozzad meg simán kettővel,
ne törődj az elpocsékolt idővel.
valóság és apokalipszis
Sötét füst gomolyog az egykori kék égen,
szürkébe borult táj mered nap reggelében,
energiafaló gyárak ontják méreg-gázaikat,
szmog levegője terjeng városok utcáiban.
Tékozló világ, van még idő megbocsátásra!
Isten lehelete fújja
át a jövő végtelen
elágazó útjain az
idő porszemét...
Az udvarról
- Az ajtó kárpitján át -
Behallik a tompa zuhanás,
S hogy valami elgurul
A vérpadon.
Simogatóan meleg nyári éjszaka volt.
Éreztem, hogy lelkem elhagyja a testem,
És felszáll egyenest a fellegek közé.
Magam mögött hagyva szeretett városom.
Valamikor zsongott tőlük az erdő,
mikor még egészségesek voltak a fák.
Halk vízcsobogás zaja mellett némán
álltak, s csodálták ezt a harmóniát.
Membránok halmazát nem látja szemed,
az idő vasfogán tapogat kezed.
Ő őrzi a titkokat,
Miket most neked ad,
Oktat és tanít,
Minden rosszat kijavít.
Lépdelnek az ólomkatonák,
Vágtat a lovasszobor.
Életre keltek a babonák,
Szűkül össze a gyomor.
Testünk marad a jelenben,
Ahol mindig is létezett.
Lelkünket továbbvitte már
A kollektív emlékezet.