Versek a tudományról
Rajzod legyen a hangod,
és szövegmeződ a te leveled,
hogy bármerre is járj majd,
szót értsenek veled.
Kicsiny kromoszóma kettőződik,
A mitózis így kezdődik.
Búsult a maghártyában egyedül,
S vigad, amint testvére kerül.
A Föld elpusztult, nincsen többé,
Mind meghaltunk, nem látsz többé.
Illúzió ez a világ.
Minden csak egy program része!
Szimuláció a virág,
S minden ember Isten gépe.
Lámpaoltás
csillagalvás
mennyek útján
nyitva az oltár
Poros könyv, mely figyelmet kíván
Mi alapján választasz könyvet?
Beleolvasol, és egy új világot fölfed?
Borító? Előszó? Recenzió? Vagy más?
Kopott, poros, többször látott varrás?
Titkaid végtelen útján
majd az idő is megsemmisül,
sötétbe roskadnak a fények,
valahol majd utolérlek.
Amíg azt te úgy adod másnak,
Amint nem lehet terhe bánat.
Útbaigazítás a negyediken
Mikor a melegszívű láva
átölelte a magányos higanyt,
az ígéretáram sárga havában
kék sasok lebegtek
a fahéjas part felett.
Kettőt előre, négyet hátra;
a fű se zöldebb, mint a gyom.
Tanultad, mérget írsz a lázra,
s megvetsz, ha nem kell, otthagyom.
Arany feketén csillogó éjjel,
párzó parazsak, menekül a hideg,
hat vándor s hét lélek
táncol az időn tova s tova.
A föld alatt, a föld felett
Kúsznak sötét üregek,
És néha olyant rejt a hegy,
Mi ősidőkből maradt meg.
Csak ismerőskét fogadott társas lét
sohase félj, hanem hidd el, amíg élsz
Szeretek, amíg szerethetek,
Önkínzás nélkül ének ez.
A hetvenes évek végén kelt útjára,
hogy fényt derítsen a naprendszer múltjára,
vigye magával az emberiség üzenetét,
ragyogó fényes aranylemezét,
mely üdvözlet távoli lényeknek...
Üvegtartályokat láttam.
Klóngyermekek voltak benne.
Lebegtek egy folyadékban,
S a DNS-ük el volt mentve.