Versek a tudományról
Égig érő épület,
Folyik benn a munka.
Hiába világhírű,
Nincsen néki múltja.
A hold én vagyok.
Te óceán vagy,
Csendtelen, mégsem zajos.
Te vagy a tenger,
Föltámadatlan.
Az éjjel felhőtlen, csendes napon
már nekem is ragyog a csillagom.
Nézem az eget, de hamis a kép,
mert egy része biztos meghalt már rég.
a hold fordulatában a napra ragyogna,
ha képes lenne, néma fényét megosztva
világító égitestét összeformálná vele,
csak hogy mindig is érezhesse
biztonságát és annak melegét,
elrabolt, vigyázó tekintetét,
amit csupán ő kaphatna meg,
suhanok, napra felnézek...
Túlzsúfolt világban élünk
Megraktuk magunkkal
Nem csoda hogy mindentől félünk
Hát mért bírnánk épp az agyunkkal
Isten szívja fel
az orrán a csillagport;
múlt, jelen s jövő
egyetlen pillanatnyi
öröklétbe összefolyt.
Hajnalköd szállt le zafír szigetemre,
Lángoló sörénye kitűnik a messzeségben,
Nemes léptei nyomán égő nyilak sora
Ré képzeletének tökéletes alkotása.
Rajzod legyen a hangod,
és szövegmeződ a te leveled,
hogy bármerre is járj majd,
szót értsenek veled.
Kicsiny kromoszóma kettőződik,
A mitózis így kezdődik.
Búsult a maghártyában egyedül,
S vigad, amint testvére kerül.
A Föld elpusztult, nincsen többé,
Mind meghaltunk, nem látsz többé.
Lámpaoltás
csillagalvás
mennyek útján
nyitva az oltár