Versek a tudományról
Miért akarunk kimenni oda, nem jó itt???
nézegetem az eget
élvezem a fényeket
figyelem a fényes csillagokat
érzem hogy egy fekete lyuk hívogat
már érzem is hogy beszippant
és az idő elillan
és ez megrészegít mint a Tequila
hirtelen a szemem egy új világba bepillant...
Elloptam egy darabját a lelkednek,
s míg te magadnál tartod az enyémet,
atomjaink egymás után nyúlnak,
hogy hívjanak át földön és tengeren.
Ha bolygó vagy, tudnod kell, hogy fontos a vagyon:
hány holdad van, látogat-e fénylő üstökös,
színképedben túlteng-e a rubinló vörös,
zeng-e még a szférák dala arany húrokon?
Mindig is érdekelt az anatómia,
Az izmok, szervrendszerek és az idegek,
De nem a rendellenes katatónia,
Hol az ember pszichiátrián didereg.
Szárnyaló képzelet
Vezeti léptemet.
Nézem a Világot,
Szemlélem, meglátod...
Hogyan lett az élet-csoda?
Miért született?
Mester nélkül, önmagától
Felépülhetett?
Szobrok! Hideg, rideg kőalakok.
Kiket a mester keze formált.
Tereken, utcán állnak.
Hirdetik tegnapját a mának?
Szánjál fáradt agyad edzésére pár percet,
papírra vetek néhány hamis egyenleget,
mindegyiknél helyezzél át egy gyufaszálat,
és azt látod, helyes a játékos feladat!
Nem tudni ezt-azt bonyolult világban
sokszor nem szégyen - de kérdés, hogy mi az,
amit nem tudsz? S miért nem? Nem tudásért
felelős vagy - és felmented önmagad?
Ha már van egy ilyen "szerkentyűnk",
azt az ablakunk elébe fel is köthetjük,
s az időt azon minutumban mérhetjük.
Mert már nem kell hozzá ezután más,
csak egy frappáns használati utasítás...
Több millió csillag, csak nézz fel az égre,
a ragyogást te is meglátod végre.
Az elektron nem sír vagy derül,
a foton repül időtlenül,
a kő csak fekszik, s nem tud róla,
pocsolyában alszik spóra