Versek a titkokról
még kiskorában kellett volna
annyiszor lehet hallani
csak önmagának megmaradni
szeretne nem földre hajlani
Éjszaka csendje borul a tájra.
Rikolt egy madár, kis párját várja.
Jer, kicsi párom, puha a fészek.
Oly szép az élet, ha velem ébredsz.
A választ e kérdésre oly régen keresem,
Bár megtudnám végre, hogy ki vagy te nekem!
Nem vagy több, mint szellő nyári izzadságban,
Segítség, ha vesztésre állok a csatában,
Utolsó sütemény díszes aranytálcán,
Hibáim elfedni tökéletes álcám.
Ami nem fordítható már vissza,
a semmiből jön lelket mérgezni.
Az esetet kell venni szigorral...
Meg kell tanulni
semmit mondani
határozottan,
kétségek nélkül,
fel nem merülhet
olyan gondolat,
nem mondasz semmit,
csak beszélsz, beszélsz...
Csendes utakon járva
Egyedül az éjszakában.
Arca könnyben úszik,
Hangja elcsuklik.
Ébredj, remény, kérlek.
Ne hagyj el most végleg.
Messze a part másik oldala.
De oda kell érnem ma.
Hangtalanul lépek hát.
Nem kívánva se jót, se rosszat.
Voltam hívő s lettem hitetlen.
Egyiknek sem tökéletes,
mert amíg él, ilyen az ember,
a titkokra választ keres.
Úgy nézel rám most is, mintha ifjú lennék,
szíveddel látsz engem, nem a két szemeddel,
pedig szépségem már foszló, ködös emlék,
tovaröppen minden, megvénül az ember.
Ájult tegnap köszönt rám halkan,
Cipőmön nyomott hagyott a dér,
Torz kezek nyúlnak utánam sorban...
Mennyi csodát láthatni a Földön...
Sóhajtok, míg ábrándjaim űzöm,
Gyönyörködöm fában, égben, napban,
Mindkét szemem homályba burkoltam.
Nagyon régen láttalak, tán nem enged az asszony?
Olyan nő még nem született, ezen a világon!
Vénséges vén, szálló idő,
áruld el még, hány esztendő
van előttem, hányat lépjek,
milliót-e, vagy még többet?
...nobis sunt enim in ludum...
Éltedtől félted
Féltedben léted,
Létedtől kéred
Kértedben vérted.