Versek a titkokról
búsuló virágom
hullajtja szirmait
acélkék boltozat
terít rá szemfedőt
szennyben fogant kínom
szórja szét hamvait
vaskorlát blokkolja
a megtalált időt...
Hullámzó tenger, elcsitul a tömeg -
nincs több rejtőzködés, lehulltak a maszkok;
lásd, nem zavarnak villódzó fénycsövek,
Velence alszik, míg a parton virrasztok.
Egyik este, kit szeretek, hirtelen csak kopogott,
Gyorsan az ajzóhoz szaladtam, amit szívvel kinyitok,
Behívtam és beszélgettünk, majd az egyik pillanatban
Mindösszesen néhány percre a szobámból kiszaladtam.
Sokfélék vagyunk, mert így kellett
lennie, más vagy, s más vagyok.
Emmaus felé, egymás mellett,
te feszt beszélsz, én hallgatok.
Nem vagyok név, és nem vagyok kép,
se sovány, se kövér, se csúnya, se szép.
Méred az időt?
Vagy valami mást?
A zene ütemét
vagy az elmúlást?
Titok
Minden embernek mást jelent.
Fontosság listája lehet az, mit
milliónyi ember kitartóan kutat.
Merthogy
Mert az vagy, kinek mondod magad magadnak,
s bírom, mert nem porba ragadtam, mint mások,
csak mert sírjukat ásó, porba hulló, ásó,
létükbe belépnek - örökké vendégként az énbe...
Rézveretes sallang, lovam szárnyas, repül,
Soványka felhő oszlik, utunkból kikerül.
A pillanat terhe most épp nem enyém,
Siklik a lélek a víz peremén.
A tiszta igézetek látszataként
Nézem, a mélyben mint játszik a fény.
Néha jó kint ülni a sötétben
S a szép csillagos eget nézni
S egyedül lenni elgondolkodni...
Fáj minden porcikám,
álmomban semmi sem fáj.
Itt voltál velem,
öleltél, csókoltál engem.