Versek a titkokról
Valahol, délen megkondult egy harang,
Töprengésemből kiszakítva lassan.
Tudod, ott belül fájna még a magány,
Ha nem tudnám, szakítsz` időt éjszakán.
Hajnali madárszóra ébredez a pirkadat
Álmatag szemekkel. Dereng még az éj.
Távoli ugatás hangja veri fel a csendet,
Kávét forral a tűz. Éjsötét leplet köhög
Hangosan a Hold mögé bújt néma űr
Mindenségbe szórva az ezüstkrákogást.
Semmi kamuhelyzet,
a múlt-jelen színigaz.
Átszelve a sivatagot motorral,
nem vigadsz,
ha kevés a vized.
Tükörcserepekből áll ez a világ!
A másikba nézve önmagam láthatom.
most már elhiszed
hogy a szél volt
helyetted nem kell
bárki és akárki
a szél sem
nincs legalább
nincs legfeljebb
csak pontosan...
Elmondanám, hogy mennyi útra téved,
akit nem rettent a fájó végítélet,
elmondanám, de féltem arcomat,
megrettentem. Szemem jövendőt kutat.
Van, hogy az esőcsepp is csak mosolyog
Van, hogy az esőcsepp is csak mosolyog,
mikor hull alá szerelmes arcokon.
Akkor nem számítanak nagy pofonok,
ölelve alszom ölelő karodon.
Szentháromság vasárnapjára
Egyedül volt az Örökkévaló,
szeretni vágyott,
de az önszeretet mindig önzésbe hull,
megszülte így hát a Fiút,
s a szeretet, mivel szerette,
Szentléleknek neveztetett.
Mikor minden mellette szól
és idebilincsel az arany ősz
mikor a szőlő magára van
mert ébren álmodik a csősz
pihenj meg nálam utoljára
nem kerget árnyakat a múlt...
Szeretem emléked,
Keresem a képed,
Mint madárka, lépked
Tavaszi ágakon,
Futkosó álmokon,
Éledő vágyakon.
Nem bízok erkölcsben, sem etikában,
- a lelkes valóság csak felingerelt, -...
Mennyi, hej, mennyi érzés
suhant már át rajtam, s lett
mégannyi versemnek lelke.
Szép hely lehet, boldogan játszó gyerekszemekkel,
apró kezek gurítják a golyókat, ülhetnek a homokozóban.
Feleselnek, csak ne járna le az idő, mit ott tölthetnek,
mert ott megszűnik az időérzék és ha van elég türelem,
nem bántja őket senki sem, jó rájuk nézni, csillogó szemük
árulkodik, mintha nem akarnának soha felnőni.