Versek a titkokról
Hangosan hívom a jövőt
és csodás csöndbe csukom
a múltat, mint a vezetők...
s én is másképpen elbukom!
Hogyan kezdődik az az érzelmi zűrzavar.
Ami egy emberi elmét megzavar.
Amit szerelemnek nevezünk.
Amiről állandóan csevegünk.
Két remegő lidérc
egymást átölelve,
néha lelassulva,
néha fölpörögve.
Megteremtettél, itt vagyok?
Bárki vagy is, rád hallgatok?
Köszönettel elfogadok
minden sejtet, mozdulatot?
Arcukon nem tükröződik lelkük,
bennük rejtőző érzelem,
bár látod, hogy mosolyognak, sírnak,
de hazudnak a tekintetek.
Ma reggel lilában kelt a Nap,
még sosem láttam ilyen szépet,
hálóruhája ráncait durcás szél húzkodta,
s kihűlt kémények mögé bújt a lényeg.
Épp elmúlt a fagy, hogy a madarak
Örömmel köszöntik a reggelt.
Virágok bontják szirmaikat telet temetve,
Talán közel`g már a tavasz.
Jót már nemigen teremthet az Isten.
Nincs, mit feledhet a kíváncsi ember,
itt lenn minden kánaáni.
Van egy másik dimenzió,
hol nem léteznek arcok.
Nemek sem vagy bőrszínek,
ott sosem dúlnak harcok.
Sodródunk az árral,
az már erős kifejezés.
Annál több vagy,
mint ezzel a szóval játszanék.
Mi a szerelem? Alkalom
A hosszú szenvedésre:
Bár tenger kínja, vágya nyom,
Nem elég néki mégse.
Végtelentől kápráznak a csillagok.
Nem mérhető a közel, sem a távol.
Nincsen kezdet, sehol a vég, kis sarok.
Egyszervolt semmi örököt varázsol.
Fehér őz pihen a tisztáson,
Figyelme mindig máson,
Folyton tart valahova,
Sehol nem marad nyoma.