Versek a titkokról
Életszeletek
Egy embernek volt egy szamara,
öreg jószág, és egyetlen vagyona.
Megvoltak ketten, a szamár jó szolga,
nem volt a gazdának azzal soha gondja.
Egy zongorát hallok
Nem tudom, ki játszik,
Rajta elszáradt falevelek...
Leteszem a tollat, nem tudom, hogy meddig,
Köszönöm a figyelmet, mit kaptam eddig,
Máig az "alkotás" a lelkemnek kellett,
De a poétaság sok időmet elvett
Nem siet sehová álmos, őszi fényben,
csak hömpölyög lassan a gyönyörű Körös,
homályos tükröt tart, s a pompás enyészet
önmagát csodálja a vízfolyam fölött.
A nyár napfénye tovatűnt régen,
Hamvas bőrömön ikszek hagytak jelet.
Ősszel megérkezik az elmúlás,
Csábító, színes, fájó az üzenet.
Átszellemülten ültem a nézőtéren,
néztem az ünneplőbe öltözött arcokat.
Most is elvarázsol, szinte megbabonáz
ez a várakozás teli, feszült hangulat.
Amit találsz, egyed. Tiéd a kamra!
De tészta is lehetne esti étek;
Ha főzni kell, s kanál kezembe rakva,
letenni nem fogom, s a tárgyra térek.
Megrészegített, csúnyán elbánt velem,
Hatalmába kerített, elvarázsolt
Az eddig számomra még ismeretlen.
Furcsán forog körülöttem a világ.
Csend van, szürke csend,
A távolban valaki felörvend,
Jó neki, gondolom magamban,
Miközben összeroskadtam...
Ihletet adott e versre
a titánok nagy szerelme.
Látványuk titkok varázsa,
egymást nézik babonázva.
S az is maradok...
Gyerek vagyok,
sok a gondom,
nagy a bajom,
megoldani nem tudom.
Képes a zongorahát.
Füstöl az ujjbegyi vég.
A képen te állsz,
Pedig nem is vagy barátom.
Sohasem volt rajtunk lejárati idő,
Akadt ránk így is mindig vevő,
Vettek, adtak, kereskedtek velünk,
Pedig mi csak szeretet kerestünk.
Szabó Ferencnek
Időtlen idők óta rostokolt
a nemlétben időzve;
de gomolyogni kezdett boldogan,
először az ő gőze
Míg jól nevelten tűrök és törődöm,
őszintén fakadó tagadásomból
gyűrök, hogy ne feszüljön pattanásig
bennem. Dolgozom rajta. Szakadásig.
Duzzog, szivárog e szerves burokból...