Versek a titkokról
Csupán meg kell élni azt a másnapot,
mikor az ég ostyája hajnalt mutat,
és kiinni, mint szomjazó a kutat,
arany kelyhét, mit az idő rád hagyott.
Első varázslatom egy különös álom,
amire csak vágysz, én eléd tárom,
amikor elalszol, az is megtörténhet,
hogy egy bárányfelhő eljön érted,
elsőre biztosan plüssállatnak néznéd,
ám repül veled, akár a szélvész,
míg átszáguldotok az óceán fölött,
nyújtózz el puha fodrai között.
Csillagszemed körbefonja a Napot.
Ég és Föld otthonod.
A pillanat örökkévaló káprázat,
félelem, bűn, bűnhődés, harc,
gyűlölet lángol, ég,
elhamvad.
Kozmikus erők találkozása a sárospataki aligátoretető tónál!
Mosolygós, kedves kisbabák operát hallgatnak!
A juhok természetesen csak legelnek,
az emberek lazán feleselnek.
Elmentél, itt hagytál,
Vége... minden... a nyár,
A ház. A fán csüngtem még,
Ó, én, naiv teremtmény!
Csendesen nézz fel az égre,
figyeld a sok kis csillagot!
Amott, a távolban fénylik,
de mégis csak néked ragyog.
Jártam a földet, mint hős követ,
mégis tétlen vártam jöttödet,
s füleltem, a szellő mit tanít:
szívembe sziszegte bókjait.
Velence, mint öreg hölgy,
arcát vakolat-smink fedi,
felidézi régi napjait,
mikor világ hódolt lábai előtt.
Ősi idő, órád halad, ember lelke nem fárad.
Te vagy az, aki számítasz sokat.
Tarka lepke röppen virágra,
Elidőzik, majd tovaszáll.
Elgondolkodom magam is, de kár,
Hogy nem tart örökké a nyár.
Este van, kezd minden elsötétedni,
Felhős az ég, a csillagokat sem lehet látni.
Vihar közeleg villámokkal, óriási széllel,
Mindenki retteg, vár a kihalt éjben.
Mindegy, hogy Heródes
vagy csörtető hadak,
vagy füstbe szálló emberek pora...
Az igazság legyen szabad,
a szabadság legyen igaz,
mindkettő kifosztott pillanat,
szépségem legyen a vigasz.
Mondd ki, hogy gyönyörű,
És érted leszek az,
Hunyd le a szemed,
Remélem, megbocsátasz.