Versek a titkokról
Ködlovagok erre járnak,
szeles felhőkön vágtatnak,
rátelepszenek a földre,
egész város eltűnt benne.
A titok tudója mi magunk vagyunk
Piros és kék az én szívem,
Elhajlik ezen az íven
A fény, a rossz és a jókedv.
Nem engedek be semmit sem.
Vár a csönd,
a feneketlen mélység.
Ölel a bölcs,
csillagtalan rét ég.
Sokan vannak kik egy boldog,
túlfűtött pillanat eredményeként
leszülettek erre a világra.
Megint mások talán egy gyötrő,
leigázott pillanatban fogantak.
"Te vagy a rabság és szabadság nekem,"
pogány imámban üdvözült hit,
szent áldozatomban tékozló gyermek,
teljességben fény, mi elvakít.
Szél szalajtotta szeretők,
porba lehulló keszkenők.
Szoba sarkába sírt könnyek,
fájdalom cölöpében szögek.
Elszökött a nyuszi!
Kapargálni kedves, eldobott szavakban,
Mint a kicsi nyúlért az üres kalapban.
Még ha ott is volt egyszer,
Hát miért is kellene kétszer?
Fuss, tapsifüles, mert megbánod,
Hogy elkerülj, csak talán lesz mákod.
Vészjósló felhők közepében
egy angyalt láttam ma az égen.
Angyalt, ki apró gyermekével
lebegett égi messzeségben.
Mit rejthet egy pillanat?
Fájdalmat vagy vágyakat?
Csupán csak egy szemhunyás,
gondolatban száguldás.
Tik-tak, szállnak már szerteszét azok
A megfoghatatlan, semmitmondó,
Felemésztő és szívbemarkoló,
Céltalanul hajtó, konok latrok.
Titkokat őriz, művészet kór,
Ködös Kolozsvár, vattacukor,
Szépséges völgy, hegyek, álmodó,
Rejtélyes homályba boruló.
Még nem tudom, hogy te és én,
Még nem tudom, hogy majd együtt,
De várom, legyek neked én,
Közös napok tán` mindenütt.
Igazság, mondd, merre jársz?
Hiányod fáj, mint földnek a szárazság.
Éhezzük sokan a valóságot,
isszuk szavaid, ha halljuk a tanításod.
Szemeimben könnyek vannak.
A szívemen vércsepp.
Kezeid fognám még,
De engedj el már, kérlek.
Gyermekként láttam még az elsőt
Törött szárnnyal némán ijedten ült
Nem kellett sok és atyai tanácsra
Vettem magamhoz gondozásra