Versek a titkokról
Üres hely van elég,
ahová egy vers befér:
kiszáradt szemgödör,
kilyukadt pléhvödör,
elárvult fecskefészek,
üres kaptár alján a halott méhek,
egy lusta délután
halálosan szunyókáló őzsuták...
Mennyi levél! Nemcsak móka,
ami vár a télapóra.
A listája tarka-barka,
ősz szakállát simogatja.
Ó, de várjuk a Mikulást,
Fényesítjük a kis csizmát,
Ragyogjon az ablakunkba,
Fény csillanjon Mikulásra.
Ott voltunk...
Kettesben egyedül, önző módon egymásért,
S én karjaidba zárva vágytam éltet s halált,
Közben, hol jártunk - mit más nem ért,
Érzem... Ott valami rám talált.
Ragyogó fényesség az égen.
Táncot jár egy kislány a térben.
Ébred a szíve, ha mosolyog.
Telihold fénye reá ragyog.
A csillagok hullanak előtte.
Mint a könny a két szeméből.
oly szelíden
ahogy
az eső
vagy
a hó hull
oly szelíden
adom a lelkem
neked...
Mikulás vagy Télapó
örök talány nekünk
Csillagok közt fut a szán,
csilingel a száncsengő,
pihen a Hold udvarán,
takargatja hófelhő.
nem tudod mennyire törékeny a szív
amíg össze nem törik a tiédet
nem tudod milyen az igazi kín
amíg a szerelem tüze el nem éget
Ne szólj semmit! Én így is értek mindent.
Hittem a csodában, bíztam, reméltem.
Árva szívem meg-megremeg a késben,
Nincs elég erőm legyőzni már Istent.
A fákra fénylő hó szitál,
a rét palástja zúzmara,
a Hold árnya, mint Boldizsár,
kutatja, merre van haza?
Magamban beszélek,
Agyamban regélek,
Vitázok magammal,
Cikázok nagy arccal,
Bedumálok mindent,
Exhumálom Istent,
Megtépkedem lelkem,
Ezt vétkezem szebben...
Láthatatlan a hit,
tündérmesék táltosain felénk lovagló,
vakon hunyorogva hiszünk valamit,
milliónyi szerelem csalódástól haldokló.
ma is fellopakodott
orvul az éj leple alatt
szemtelenül senkit nem
kímélt nem tekintett
nem kérdezett csak
nyomult áradt gomolygott...