Versek a természetvédelemről
Egy sikló egymagában
napozott egy stég aljában.
Éppen azon álmélkodott,
milyen volt a hal, amit fogott.
Összetaposott lelkemmel nézek a nagyvilágba,
Mint pusztuló rózsának levél hullása,
Semmi ez a fájdalom,
Ami most már szinte csak kis ártalom.
Istened, Alkotód, a létbe hozott téged
Szeretett és elkészített mindent néked.
Mindened megvolt, mindened,
De neked, oh! ember, sosincs eleged.
A minden, még nem minden és még több kell
És félretoltad az Istent, a parancsolatát, mert több kell.
Mit tettél, ember?
Emberek csatáztak,
viharok dúltak.
S az emberi lelkek
mind porba hulltak.
Valamikor hajdanán,
az emberiség hajnalán,
majomforma volt a lényünk,
a természettől nagyon féltünk.
Olyan ostoba élőlény az ember,
Elköveti ugyanazt nem egyszer,
Ostoba hisz tudja mi az mit szabad,
És a büntetés elől csak szalad,
Miért robbant ki újabb háborút?
A haszonvágy a gyönyörű tájba nagyot harap.
Neki a természeti értékek nem számítanak!
Lelketlen betondzsungelek taposnak el virágokat,
szép tavakat, hegyeket, csendes, békés nádasokat!
Napról-napra szebb a természet,
mely ébred és zöldell
virágba borul a világ,
mely termést és új életet nevel.
Kevesebb mint egy emberöltő múltán
Az ég ismét felhőkbe borult már
Sötét felhők uralják ismét az eget
Árnyaikat vetik, vakítják az embert