Versek a természetvédelemről
vaskosan benne vagyok, mint mi mind.
panaszkodunk együtt, ha nincs kinn tiz
fokkal több legalább, vagy köpködünk
a nap felé, hogy forró. köszönjük.
Rabul ejt a fák s a csalitos illata,
miközben legyezve frissít fel
a lágyan simogató, lenge szellő.
Járva a sziklás hegyoldal horhosait,
tágra nyílt szemem vonzásában
az égbetörő csúcs kopár világa.
Olyannak születünk, ki bármerre jár,
Maga után hagyja éktelen nyomát.
Ott is, hova lába el nem ér,
Hova madár szárnya sem repít...
Nagy a világ, csodákkal teli,
kincseit az ember mégsem leli.
Pedig ott van minden bokorban,
őrizd meg leendő koroknak.
Bántja az ember szemét a sok szemét,
Akárhová néz, ott fekszik, ott lapul,
Az emberre nevet nagyon huncutul,
S rontja az élet feltételrendszerét.
Habibti, hullanak a csillagok,
fénylő szempárként pottyannak alá.
Fájnak. Rakéták jegében vacog
tályogos testem; ember maradok,
hogy átlényegülhessek angyallá.
Ne dobjunk szemétre többé soha étket!
Mert a Földön túl sok ma az éhes ember.
Amit más megenne, nekünk csak szeméthegy,
leleményességünk legyen egy új rendszer.
Ha elmész télen az erdőbe sétálni,
puha hó kezd a lábad alatt ropogni.
Ripp-ropp, harsogva tombol a csizmadobszó,
Süvít őszi szél, mint amikor a síp szól.
Végignézve a Sió folyó vonalán,
Felszíne, mintha tükör lenne talán.
Vagy kapu egy másik világba,
Egy régi és elfeledett valóságba.
Hortobágyi Nemzeti Park - a puszta
Nemzeti értékvers
Végtelen puszta
tere hatalmas,
táj-ember lelke
csillog fel benne.
Ez itt egy labirintus.
Faltalan, nem misztikus,
ellátsz a horizontig...
Beszűkül az emberi eszme - nincs
betűhű mérce, s a folyamat élce
se vicces, bűvös szót honnan keríts -
jutnánk mi végre - közös egységre!
Kárminpiros tarkón
főkötő és sapka,
zizzenő lombok közt
surrannak kacagva,
napfényben sárgászöld
hátuk hetykén fénylik,
Küküllő két partja
zeng-bong véges-végig.
Terveket sző a hajnal,
Hogy milyen lesz majdan
Ezen a Föld nevű bolygón.