Versek a természetvédelemről
valóság és apokalipszis
Sötét füst gomolyog az egykori kék égen,
szürkébe borult táj mered nap reggelében,
energiafaló gyárak ontják méreg-gázaikat,
szmog levegője terjeng városok utcáiban.
Tékozló világ, van még idő megbocsátásra!
A Föld szája csuklik, kivesz a korom,
befüstöl engem, elvész a korom.
Ne Tedd Szemed Elé Tétlen Tenyered!
Zengő vihar jő, meggyötörtek felhők,
Borús égbolton bánatosan felbőg.
Vadul tajtékzik talpig feketében,
Villámok szelnek át égi ösvényen.
A gondolat szabad, mint a szél.
Mégis mennyi falat emeltek már
mindkettő köré.
Valamikor zsongott tőlük az erdő,
mikor még egészségesek voltak a fák.
Halk vízcsobogás zaja mellett némán
álltak, s csodálták ezt a harmóniát.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
A Föld kel, ébredő szemét rám emeli,
tisztelettel jövök hozzá, megneszeli.
Elnyújtózom Anyácskánkra, vele rezgek,
nap fényével takarózom, ő is megérkezett.
Fentről ezüstfolyó s puszta vagy, Hortobágy,
mindened a semmid, tükröd a délibáb.
Világ mozdonyai, egyesüljetek!
Sulzerek, LDHosok Csauruszok,
Szergejek, Csörgők.
Szilik, Taurusok,
Kék nyílak és Siemens Desirok.
Száguldjatok, ahogyan csak bírtok.
sebhelyeket gyalult az ember a tájba
nem nézve hogy mennyi pusztítást hagy hátra
lészen itt majd rend és civilizáció
épülettömegek s modern utak - ez jó -...
Fa vagyok. Erdő az otthonom,
Néktek levegőt ad dús lombom.
Hagyjatok engem növekedni,
Gondtalan, vígan öregedni!
Én szólok most, Nehéz Agyar.
Megvan talán száz éve is,
hogy hirtelen, váratlanul
emberszagot hozott a szél.
Hallod a néma sírását?
Hallod a bús zokogását?
A föld beteg, csendben szenved.
Húsa is rothadni kezdett.
Van nekem egy kincsem,
ajándékba kaptam, féltve őrizgetem!
Máshol ilyen nincsen...
Van rajta menny és pokol, szeretet és gyűlölet,
szerelem s barátság, szex, kaland s szenvedély...
Beköszönt az éjszaka, a sötétség évszaka,
Acélkék vagy fekete, facsar az ég fémszaga,
Holdanya gyermeke, ballagok az utcán,
Nem látok semmit, merre van az apukám?