Versek a természetvédelemről
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
A Föld kel, ébredő szemét rám emeli,
tisztelettel jövök hozzá, megneszeli.
Elnyújtózom Anyácskánkra, vele rezgek,
nap fényével takarózom, ő is megérkezett.
Fentről ezüstfolyó s puszta vagy, Hortobágy,
mindened a semmid, tükröd a délibáb.
Világ mozdonyai, egyesüljetek!
Sulzerek, LDHosok Csauruszok,
Szergejek, Csörgők.
Szilik, Taurusok,
Kék nyílak és Siemens Desirok.
Száguldjatok, ahogyan csak bírtok.
sebhelyeket gyalult az ember a tájba
nem nézve hogy mennyi pusztítást hagy hátra
lészen itt majd rend és civilizáció
épülettömegek s modern utak - ez jó -...
Fa vagyok. Erdő az otthonom,
Néktek levegőt ad dús lombom.
Hagyjatok engem növekedni,
Gondtalan, vígan öregedni!
Én szólok most, Nehéz Agyar.
Megvan talán száz éve is,
hogy hirtelen, váratlanul
emberszagot hozott a szél.
Hallod a néma sírását?
Hallod a bús zokogását?
A föld beteg, csendben szenved.
Húsa is rothadni kezdett.
Van nekem egy kincsem,
ajándékba kaptam, féltve őrizgetem!
Máshol ilyen nincsen...
Van rajta menny és pokol, szeretet és gyűlölet,
szerelem s barátság, szex, kaland s szenvedély...
Beköszönt az éjszaka, a sötétség évszaka,
Acélkék vagy fekete, facsar az ég fémszaga,
Holdanya gyermeke, ballagok az utcán,
Nem látok semmit, merre van az apukám?
Medveles
Erdő szélén nagy fa áll,
minden állat rátalál.
Éléskamra ez a fa,
rajta bőrke, szalonna.
Erdeinkben sok faj lakik:
Növény, állat egyaránt.
Védenünk kell őket együtt,
Fékezni a pusztulást.
Csodás e Föld a világ kerekén,
Vigyázzunk rá, hadd éljen szegény!
Mennyi idő kell, hogy Te is megértsd,
Tennünk kell hát e csodás bolygóért.
A Kolontári tragédia
Izzik a szívem,
Vöröslik, - fáj,
Vörösre váltott minden,
Az életünk vörös mocsár!
Csak átmeneti vendég volt itt,
Elűzte Tavasz a Telet.
Fagyos emléknek nem maradt más:
Bokrok alján madártetem.