Versek a természetvédelemről
Alföld, hol vagy, régi végtelenség,
Petőfi szívében égő honvágy s reménység,
Bőröd foszlik, vérkorona tizedeli,
Arcod gyengéd vonása elsivatagosodik,
Te nem az vagy, ki ezt érdemli.
Csak vízcsepp vagyok.
Egy a sok közül,
ki attól fél, hogy mégis
mi is veszi őt körül!?
Várvölgyből a Keszthelyi-öbölbe hömpölygött át a sötétség.
Fenyvest és Vonyarcvashegyet élve temették el a fellegek.
Ipari füst, ez lett a modern idők uroborosza,
önmagát faló fogyasztók mögött gépek szorgos serege,
könnyes arccal ad csak Gaia, legyen az jóra vagy rosszra,
emberként mi csak veszünk tőle, közeledvén így anyabolygónk utolsó kenete...
Járom a dzsungelt széltében és hosszában,
Fütyörészve boldogan és nagyon vidáman.
Házunk előtt kicsi kertben
éveken át gaz "virított",
két sarkában elhanyagolt
bokrok pókhálólepellel.
Elszaporodott a Földön emberi fajunk,
Magunk mögött véres csapásokat hagyunk...
Cetek gyomrában petpalackok!
Sok-sok tonnányi szeméthalmok!
Olyan volt ő, mint egy tüske,
beleléptem, nem tagadom.
"A csipeszem rozsdás-szürke
karmával majd megragadom!"
Kutatgattam a sarkamon.
törpmesék
Nem rég`, mikor Apraja falvában jártam,
pár kis mókus éppen Törpapát kereste.
Hókuszpók fertelmes, romos kastélyában
rossz emberek gyűltek össze minden este.
Hegy tetején, kőszirten állva
a völgyre tekintek,
hol kígyóként tekereg folyó árja,
partjain zöldülő berek.
Még zölden, élénken hívogatok,
még kacéran, büszkén magaslok.
Fáknak, növényeknek helyet adok,
állatnak, rovarnak otthona vagyok.
Trappistát reszeltünk a legnagyobb hegyen,
de a reszeléket elfújta egy orkán:
abból lett a Tejút.