Versek a természetvédelemről
Az arany káprázik, mint hamis látomás.
Aranyláz fűt, lázong a vérem. Káromlás!
Szertezúzott álmok, széttépett remények,
Előrevetített Armageddon képek,
Tövisekkel tűzdelt, szomorú valóság.
Mi marad akkor, ha elsorvad a jóság?
Ha a jók pusztulnak, mi lesz a világgal?
Könnyáztatta elme küzd a látomással.
Amikor elvesztesz valamit,
először a zsebeidbe nyúlsz.
Ujjaid közt a kacataid
úgy zajongnak, mint valami blues.
"Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak",
Verébcsapatoktól foltos csak a kék ég,
Az üres fészkekbe be-bekukucskálnak,
Nem tolvaj egyik sem, átmeneti vendég.
Vajúdik a világ!
Kínjából fakadó könnyei
záporként zúdulnak le ránk.
A Föld haragos szellemét vetíti elém az ég.
Tekintete nem ígér semmi jót. Haragvón sötét.
Mondjátok. Óvjuk Földünk, hiszen jövőnk a tét.
A természetvédelem mégis üres beszéd.
Barna tollú kis csapat,
Húsz veréb a kert alatt.
Pattog, ugrándozva lép,
Szedeget a sok veréb.
Ide is lehet jönni,
oda is lehet menni.
Ezerötszáz forintból
egy lélegzetet venni.
Amikor Isten megteremtette a vizet, tudta,
hogy a legcsodálatosabb dolgot alkotja meg.
Számos módot adott arra, hogy a lehető
legkülönbözőbb formában születhessen meg.
Évszakok köre
Itt minden évszak más, mint a másik,
télen hó, nyáron vizek ragyognak,
varázsa van a mindennapoknak,
a lét csodája, amit Te látsz itt.
Szőke indián nő és Cowboynő, a Seriff
Elkezdett lovagolni Emőke, a szőke indián nő,
Túl csinosabb voltam, akinek szőke haja van,
Díszek vannak a fejemen, mint a sas tollamból...
Mesélj, te világ, miért sírsz?
Siratod az időt, mikor szép voltál?
Erőid romokban állnak.
Pedig sok élőlénynek helyet adtak.
Miért hagytuk, hogy így legyen?
Hallottad-e már elevenen égő
állat visítását, szagoltad-e már
üszkösre égett élőlény húsát?
Láttad-e már az őserdőt égni,
érezted-e már erdőtűz hőjét?
Fullasztott-e már maró füst bűze?