Versek a természetről
...Alkonyi naptól izzik a táj
Zöld-színezüst levelével a nyárfa
Bűvöli csöndben az esti határt
A mezőn lépdelsz halkan, a fák suttognak utánad,
Most nem rejt el a paplan, most nem érint meg utálat,
A szél lágyan simogat, nincs felhő az égen,
Most ne tépkedd a szirmokat, most maradjál ébren.
Ülök zsombékos
sás övezte tó partján,
magam sem tudom,
álmodom is tán,
fejem fölött, hol
domborul az ég,
lángol, tüzel a Nap...
Hé te ott te falevél, aki ott úgy egyedül lógsz a fatetején
Télen
Nem tépett le egy vihar sem nem tréfált meg az őszi szél sem
Még nem...
Erezetek futnak kérgemen,
lényem durván hasad,
fénnyel szőtt kemény föld testem végtelen.
Lelkemmel a napot ölelem,
megannyi térben terjedek,
boldogságom szüntelen.
Fasorkoronádon kivirágzott a dér.
Fázósan merednek csupasz ágaid,
bennük pihennek a májusi rügyek.
Zsombékosi nádas mélyén,
Szent Iván éjjelén,
ha imbolygó lánggal...
Az eperfák felöltöztek,
gyümölcseik érnek.
Szedegetik kik szeretik,
s akik hozzáférnek.
Csak süt a nap és az árny
Mely olyan mint a fekete patkány
Ott áll mozdulatlanul, nem él
De ha ránézek szinte mesél.
Szempillán át szűrt város
Betontömbök közt álmos,
Hétköznapi, bús gyáros.
Az üres busz is vár most.
Nyiss kaput, nyiss!
Atomhasadtával
bolyongunk, a nyárdal
ezer szinkópával
érint, és ez rá vall.
Visz. Nem hív, visz.
Magányos épület,
könyököl a partra,
vízbe mártott tüzet,
a tenyerében tartja.
Újszeged, te oly csendes, kedves,
mért nem pezsegsz;
mint bátyád az öreg Szeged,
mely néha az ördöggel szövetkezett?