Versek a természetről
Felteszem magamnak sokszor azt a nagy kérdést:
kapok én az emberektől néha megértést?
S ilyenkor mikor erre keresem a választ,
a természet felém sok szeretetet áraszt.
Kis papírhajók a Dunán,
Ringatóznak csendben, s mélán,
ahogy a hűs nyári zápor
végigcsordul a papírvitorlákon.
Kéklő ég alatt, zöld reményben,
Folyton-folyvást a természetben,
Egyek vagyunk a mindenségben.
Eljött a fény lágy oltára
Melyben ragyogóan
Szikrázó napsugarak ezrei
Világítják arcunk rejtett vonásait
Amikor az eső esik
Az ég siratja a Földet
Amerre jár fájdalom várja
Az ember pusztítása
Pusztul az erdő
Ezért sír a felhő
Szánja és bánja...
Szeretem a tavasz illatát,
Ahogyan a meleget adja át.
A lelkemnek mi föléled,
A tavasznak titkos örömére.
Virul a hegyoldal, zöldellnek a fák
Madárfütty járja át a természetet,
Szeretném az életem még én is élni
Vándor, ki elballagsz mellettem
Ne emeld rám a kezed.
Fúj a Nap és süt a szél.
A medve téli álomba kél
hisz itt van már a tél.
Hol káosz, s rend találkozik,
Sík mező, s zöld erdő
Lágy szellőben ringatózik.
Őzek szaladnak az árral
Térdig érő búzában,
Alkonyat felé vágtatva.
Mint a lemenő nap, mely néha
Még fel-felbukkan a láthatáron,
Úgy bukkan fel szívemben
Egy el-eltűnő álom!
Amikor lemegy a Nap,
Látom az égen a csillagokat.
Ragyognak, nincs is más dolguk,
S nagyobbak, mint gondoljuk.
Kibújik a Nap szégyellősen,
majd eltűnik a sok felhőben.
A felhők az égen némán állnak.
A napsugárnak útjában vannak.
Felébred a hajnal,
Távozó télnek búcsút int,
S táncot lejt a Nappal
Midőn kacéran rád kacsint.