Versek a természetről
Hársfaillatú Július,
koszorúba fonott,
lenszőke hajú nyár,
lángszínben érkezve
tótükrében csodálja
a csillanó napsugárt.
Hűsíti benne arcát,
s ráveti tüzes palástját...
Virág szoknyája lebbenjen,
tavaszt ébresszen vidáman,
a Nap fénycsíkot leheljen
harmatcseppnek orcájára.
Valamikor hatalmas voltam, erős,
mozdíthatatlan, akár egy kő erőd,
parton, napfényben békésen hevertem,
viharon és jégesőn csak nevettem.
Lecsúszott a Nap a hegyoldalon,
sötétség árnyékként követte,
fáradt álomba fogta az erdőt,
mint anya gyerekét, ölelte.
E kor elveszett a messzi távolban,
de bővelkedünk tőle maradványokban,
mely igazolja gazdag faunáját,
egyedülálló állatvilágát,
óriási lények uralták a földet...
Szárnyacskáid nagyon szépek,
éjfél csillan szatén-kéken...
A nyári est készülőben,
Nézd, a Nap is lemenőben,
Egy tucatnyi felhőn táncol,
Visszapillant, mint egy vándor.
Felhő-katonák fekete csizmában
Dübörgő léptekkel ropják a táncot.
Messze morajlik viharos jókedvük,
Villámként cikáznak tüzes leányok.
Karcsú hamuvirág szirmán
lágyan ring a délután,
bágyadtan bólint a körte,
a fű szomjasan hever
Csak Egy Esős Nyári Estéből Hajnal
- Zivatar -
Megpihenve a terasz tövében
Esőtől, széltől védve mélyen
Bágyadt szemekkel nézve
Szétterült égnek látszik szívverése
Eresz alatt csendben
a vén gerenda alá
sárból tapaszt fészket
a molnárfecskepár.
Kusza árnyak vonaglanak végig
Álmaim tengerkék egén,
Különös lidércek kopogtatnak
Lelkem rejtekén.
Már alkonyatkor összeállt a felhő,
nem érte fény a tenger felszínét.
A piszkosszürke dunna mögött rejlő
újhold hiába szórta volna szét,
a páraszemcsék vagy magukba nyelték,
vagy tükröződve százfelé terelték;
csak csönd volt lent és sűrű, mély sötét.