Versek a természetről
Éjszakákon át, mielőtt lelkem álmodni tér,
Visszavágyom egy kertbe, hol a nap a szívemhez ért.
Ott, ahol egy fa alatt állt egy kis ház,
És már sok éve ott áll.
Mesélnék, mit a szél susog,
hajnali szellőben egyre csak futott
az éjszaka álma nem volt bezárva,
de nekem ott maradt elázva.
Derűs éjjelen a csillagoknak fénye
Festi a hibákat az ében feketére.
Magából az égbolt ennyi csak, mit láttat,
Pirkadatkor kapnak majd a csillagok is fátylat.
Aranyló sárgába öltözött
természet lágy mosolyú,
szelíd fények
az arcomhoz érnek.
Szélhárfának muzsikája,
Rezgő ágak citerája.
Akácliget izgalomban,
Ágas-bogas dallamokban.
Sárgult levél őszavaron
fonnyadt arccal megpihen,
platánfáról hullt magasból,
nincs lombdolga
...semmilyen.
Csepp tavasz
Madarak szállnak szeretet-párban.
Fejemet leszegem, eleget vágytam már...
Odakinn fényben fürdik a kéklő,
ragyogó ég. Csak a szemedet láthatnám!
Szél röptet haldokló levelet,
űzi, hajtja avarnak,
s az ősz ad hideg keretet,
amit a szél kavargat
Gyöngyökként peregnek
le fákról
a színes,
őszi levelek,
kristályként ragyognak
fáradt napsütésben
a kéklő vizek.
Búcsú
Szeretem, ahogy még éretten csüng
Gyümölcs a fáról.
Ahogy hűs széltől kórusban ring, rezdül.
Fájdalmas nyárutót
Zamattal édesítve.
Vad pintyek az ablakban, mély tengerszemre lát
Piszkos felhők siklanak a hegyeken át
Repülnek rigók, verebek, sürgős az ügyük
Álmosan araszolnak a békák, sünök.
Olyan szép a tó ma is, bár a szél hideg,
hajamba bújik, majd az arcom csípi meg.
Ősz van, október, de még lombosak a fák,
itt-ott piros foltok, még sok a vadvirág.
Pöfékel az öreg,
aztán tüzet okád.
A csodás szigeten
félik a moraját.
Odvas fák erdejében ki mereng,
S kinek lelke örök pusztasága.
Arra ítélt, végzete derengő,
Méla, örök lustasága.
Halkan suttog a madár.
Dalol a szava hozzánk már.
Viszlát, szép nyár.
Viszlát, szép nyár.