Versek a természetről
Októberi fényben
selyemkönnyű szél leng...
Zöld levélen réved,
rajta el nem téved!
Nem mondtad, hogy milyen nagy a világ,
ám úrrá lett rajtam a kíváncsiság.
Nem számít a távolság, indulok,
tudd, elkerülnek majd a konfliktusok.
Fehér hó a palást, hófehér a takaró,
fekete háttéren az este ágyazott téli tájt,
rajtaragyog égi hídon, fent - messze vár holdanyó,
Fagyott tó, csak jeges szél az úr itt - aki járt.
Szórnak az égből a színek, a fények,
az íve le fentről a lelkemig ér.
Tovaszáll a nyári szellő hirtelen,
az ősz kopogtat, majd csendesen
ragyog megsárgult falevelekkel.
Száraz falevelet sodor elém a szél,
Elszakadt... már nem egész, csak egy fél.
Felveszem, nézegetem, s kezemben elporlad,
Kifújja szellő ujjaim közül a megmaradt darabkákat.
Amikor szemem rákacsint a holdra,
Ébren álmodok, így lesz szép a holnap,
Örökzöld parkok, kastélyok várnak engem,
A Douna-Tower magasból néz le rám,
S csalogatja lelkem.
Füstösen ül a csend az udvaron.
Ég az avar és mi éghető a szomszédban.
Beszorult az élet a kis közbe.
Csak a kutyák ugatnak veszetten, hangosan.
Réz-sárga levelek Nap érlelte foltján
Köszönt az ősz bágyadtan, lomhán.
Nehéz napok megfáradt sóhajtása,
Hulló falevelek színes álmodása.
Szeretem, ahogy az őszi napfény csillog a fákon,
Árnyékot vet, és a lombokon megpihen,
Színesek lettek a levelek az ágon,
Lassan megnyugszik minden, úgy hiszem.
Sudár jegenyék
Meghajolnak az ősznek,
Közben egy kicsi szellővel ölelkeznek.
Majd hegedű dalára
Elkeserednek,
Árva kislány
Játszik fájó keservének.
Hajnali fagy a fák között,
Dérrel október beköszöntött,
Kopogtat a vállamon Őkelme,
A szélcsengőt rázza már nagyon.