Versek a természetről
Sugárka meleg keze cirógatja arcom,
huncut szeme rám ragyog, és én hagyom.
Játszani szeretne, testem csiklandozza,
puha csókot lehel szemhéjamra.
Párásak voltak az ablakok,
az utcán álmosan kódorgó alakok.
Beleszippantottam, csípett a levegő,
megérkezett a fáradt őszelő.
Bán-patak partján,
fűzfák árnyában
elbújtam egyszer,
s (ím`) ezt láttam:
Lágy víz hullámán
pici kis halak
futkostak fürgén
a habok alatt...
Dereng,
borong az ég,
a földre szeptember veti szemét.
Gazdag a Föld.
Aranya sárgásan tekint a Nap felé:
Elszórt napraforgók.
Ne búsulj, ha véget ér a nyár,
és ha minden költözőmadár
szívét itt hagyva elbúcsúzott,
tovább itt már nem maradhatott.
A nap forró lángos, verőfény dalol.
Nyár szekerén sárguló szénaágyak.
Szemembe barnul a nyár,
behegednek a letépett rózsák szárai.
Hajnali harmatok lassan dérré párnásodnak,
elsorvadnak a nyárnak erős lábai.
Kibontakozó keret
Párát lehel a föld,
szállingózik a köd,
csacsi iázik messze,
lovak patája nesze
Elillan felettünk újra a nyár,
Az őszi napok melege vár.
Szép, színes levelek
Dalokat zengenek,
Ahogy a fa lombját
Elhagyják már.
Gomolyog felhőkkel a hajnali pára,
bújik a hegycsúcs, mint puha paplanába.
A tájra ráborul a csend - ősz-elő.
Nyár hajtásával a tél-szem összenő,
hogy aztán keltsen majd csodás, új tavaszt,
földből vizet, vízből életet fakaszt
az ismeretlen, láthatatlan erő -
mereng nyárvégi napban az ősz-elő.
Az időnek fogságában
zárva van a tópart.
benne lapít a valóság,
mit az élet ott tart.
Kora őszi velencei-tavi látkép
Ezen a szép tavon szelíd kéjjel
néz a Nap széjjel szolid fényével,
majd végigtekint a nádasokon
melegét szétterítve a tájon.
Az ég, ha lángvörösen izzik szelet jelezve,
sápadt ehhez olyankor a piros fénye.
Ahogy áll ott magányosan, ágai közt virág,
mintha érte teremtetett volna a nagyvilág.