Versek a természetről
Zöld bársony a határ, kivirult a rét is,
pompázik a pitypang, meg a pipitér is,
gólyapár fészkében gyermekáldást várva,
tojások melegét felváltva vigyázza.
Ragyognak a csillagok
Szép, tavaszi égbolton.
Könnyes szemem felnéz rá,
Hallgatom a hold szavát.
szerelmet súg a tavasz lehelete
vággyal érkezik újra az ifjúság
mert nincs bizony időhöz korhoz kötve
hisz csak egy pillanat és nincsen tovább
Láss csodát... ímhol a tavasz!
Hajnal pirkad,
Máris virrad.
Napsugár dereng,
Álmosan mereng.
Szürke ruhám lassan pördül...
Veszendő anyag... csupa folt,
ráncaiban újul, zöldül.
Rá emlékezetből dúdolt,
holtnak hitt jel színeket old...
Kisvirág, kisvirág, olyan szép vagy,
Szerencsés az a lány, aki megkap.
A mező illatát érzem, mikor látlak,
Egyből elillan minden mérhető bánat.
Mérhető bánat, mi is az tulajdonképpen?
Egy érzés, mely ott van a föld emberében.
Nincs nagyobb csoda a nagyvilágon,
szemem ha legel ősmagyar tájon.
S amint a hólé gördül a hegyről,
csordul a könny is a vén szememből.
Zöld ruhát öltöttek a Tisza parti fűzfák.
Ágaik között a szél fütyörészve kószál.
Simogat a fénylő, tavaszi napsugár,
Szárnyait próbálja az ébredő kis bogár.
A Nap melegebben süt már,
fehér kócsag gázlóra jár.
Száraz ágon nagy sas pihen,
élelmet néz, meg se rebben.
Bólogatva, suttogva köszön a ház mögül,
színes virágait méhek dongják körül.
Tavaszlányka jókedvűn, mosolygón megpördül,
apró szoknyácskája derekáig pöndörül.
puha virágszirom hullik
- kertem mint fehér selyemágy -
illat fűbársonyra csuklik...
Az összesodort rügyekből
gömbölyödnek levelek, virágok...
majd szétnyílva
tülekednek lombok az ágon:
dísz, harmónia.
A természet kincsei a nagyszerű virágok,
kérlek, ne tépd le, ne is bántsátok.