Versek a természetről
Szürke, dermedt pára
omlott rá a tájra,
szája fényeket zabál,
gyomrában köddé válik a táj.
Hallod? Az öreg tölgy fölött lágy fuvola szól,
mellette vércse sivít, szél tilinkóz hozzá.
Sír a hegedű, fáradt, tán aludni készül,
de nem, nézd, továbbhalad, talán futóbogár?
Furcsa csend van, vihart várok.
Előtte egy hőhullám.
Azt gondoltam, idén nyáron
Ennél rosszabb nem vár rám.
Lassan itt a december, elsiet
a november. Kertek alatt oson
a tél, napról napra hidegebb a
szél. Nyirkos, ködös már a reggel,
fáradtan kel fel az ember. Fáj a
feje a karácsonytól. Milyen fa lesz?
Ilyenkor tér-idő
Keveredik, láthatár: köd.
Sárgul már a határ.
Ködös hajnal, napfény sápadt,
Tőle a határ felszáradt.
Vándorló felhők közt
búcsúzik el a Nap.
Vérvörös ruhában
kihívó-merészen.
Miért, hogy a szellő nem szél?
Mindig bujkál, pedig nem fél.
Kár! Kár! Eltűnt a nyár...
Szürkeség, félhomály,
bús a táj, ág kopár.
Csípős szél fújdogál,
vetésre varjú száll
rikoltva: kár, kár, kár!
Novemberi hűs szél jár a fák között,
Ólmos színű felhőkkel ránk köszönt.
Szomorú szemmel szemetel, esik,
Az emberek sehogy sem szeretik.
Téli tájon, téli fákon
csípőt rezzent
ákombákom.
Milliónyi hópehely
kavarog a fákra fel.
Te jobban érezted az avar fanyar illatát,
Éles szemed észrevette a kis cinkét a fán...
De a szűk szurdok mindannyiunkat
Ámulatba ejtett!
Türkizkék ég. Hó lepi a tájat,
Felkavar minden édes-bús vágyat.
Fehér varázs. Trillázó hópihék,
Érintetlen, tiszta élet mily szép!
Ködbe nézek, betemet a homály,
Kifeszül számos gondolatfonál.
Borzongva a távolba révedek,
Szörnyű igazságokra ébredek.
Mögöttem az aszfaltozott út,
emléktáblák, szobrok, koszorúk,
beomlott falú betonházak
és elhagyatott, régi gyárak.