Versek a természetről
Szelíd sóhaj
Partot igéz,
Szellő táncol,
Fodrot csipkéz.
Felmennék én újra a bükki hegytetőre,
S leülnék én ott egy kicsiny sziklakőre.
Órák hosszát üldögélnék, s a tájat csodálnám,
S fájdalmaimat a semmibe mondanám.
Suttogó fenyők, hatalmas csúcsok,
szürke égi sálak, földig nyúlók,
völgy medrében víztükör mosolyog,
rajta az élet mása toporog.
- Nézzed a hetyke vasi Szent Videt,
a kápolnával koronás hegyet,
ezernyi szép legendát elhitet,
ha a palástján titkos köd lebeg!
Kleopátra királynője
Lovagolna a hatalmas
Római Birodalmában,
Mindent teljesíti az örökös parancsát,
Mégis visszautasítja,
Lovagol az harcmezőre...
Amikor újra várod a szépet,
Nézed az ereszt, és látod a fészket,
Ahonnan kiröppen sok kicsi fecske,
Oly édes látvány a tollas kis teste.
Nézz szét a világban,
Mennyi mindent látsz,
Egy falun végigsöprő hurrikánt,
Egy izzó, kitörőben lévő vulkánt,
Egy mennyei dörgést követő villámcsapást,
S következtében kigyulladt lakást,
Sötét éjszakán szirénázó járgányt,
Fények nélküli utcát.
Csodálatos arany színnel
ölelt a Nap a minap itt,
száraz ágról csurgó fénnyel...
néhány levelet szellő vitt.
Szerelmes vagyok az elmúlt nyárba,
az éltetőt adó napsugárba,
a szikrázóan ragyogó kék égbe,
szemet gyönyörködtető szépségébe.
Tej-fehér, köd szőtte,
baldachinos kelme
az égbolt mosolyát
csendben elrejtette.
Reggelre kinyílott a hibiszkuszom,
Gyönyörű, piros rózsa mosolygott rám,
Levelei óvták, védték az újszülöttet,
Ma még a nap is szebben sütött tán.