Versek a természetről
Köszönöm, Matula bácsi,
emberré nevelt, ez nem akármi,
megtanított sok mindenre,
barátságra, emberségre,
de főképp a szeretetre.
Csodáltad meg már a fenyőt?
Koronája, minden ága
Télen is, nyáron is zöldellőn
Pompázhat mesélő varázsban.
Telihold teríti be a bársonyos, kék eget,
Csillagok lejtik táncuk, áradó fényében
Felhő egy szál se, viharnak nyoma sincs,
Farkasok vonítanak a Földön odakinn.
Fúj a szél és én csak hallgatom,
hogy zörög, cibálja ablakom.
Hófelhőket sodor magával,
jéggé fagyasztó jajszavával
keseríti meg téli napom.
Ménesek
Sárga foltos lovak lassan poroszkáltak,
mint embertömeg, a hegyoldalban jártak.
Fejüket le a földre ütve, nagyokat horkantva,
mintha sok bús ember halkan káromkodna.
Maszkot öltött immár e tél,
és mint kacér tavasz, csábít.
Langyos, meleg március - ledér.
Tar ágon egy rigó víg dala ámít.
Bözsi néni szereti a kaktuszokat,
lefotózza, ha virágzik,
és mutogatja fűnek-fának,
pedig nem is az ő
érdeme, ha nyílik a kaktusz virága,
régen én is kaktuszokat tartottam,
nagyra nőttek a napos tornácon...
Egyedül áll ottan,
Meg sem moccan.
Futna ő, ha tudna,
De a fájdalom visszahúzza.
Ábrándozva nézem, mily szép e vidék,
szótlan hallgatom, mit suttog, mit mesél.
Peregnek hópihék, ajkakról igék,
fáradtan búgják a reményt szerteszét.
Lila virágom 70 centi is lehet,
kertinek vagy orvosinak hívnak
engemet.
Isten ecsetvonásaival
gyönyörködtető freskó
immáron egy sötétebb
tónust öltött, de most...
Ha hull a hó,
minden jó.
Csak úgy csilingel, zakatol
ez a zúgó, szakadó zápor.
Csend van, felrémlik egy távoli vonatkürt hangja,
amit mohón csillapít a nyárfaerdő,
határban a mezőt ködpaplana takarja,
készül a csodás, fehér, téli keszkenő.
Mint anya
Virágzó almafa gyümölcsét őszre meghozza.
Gyümölcse étket, ága árnyat ád a vándornak. Más része földre hullik, termékeny talajra,
Belőle új élet kél, Ő lesz az élet folytatója.