Versek a természetről
Pironkodik a mező,
pipaccsal van tele,
csakis a tájfun
lehet az ellenfele.
Ma jégeső esett a balkonomra,
fehér golyói pattogón zuhogtak
a sárgaszín ütött-kopott betonra,
s halomba gyűlve lassan olvadoztak.
Embertársam, kérlek téged,
Ültess fát, ahova csak fér,
Árnyéka mindent megér,
Hisz tudod, a fa levegőt cserél.
Sötét van mindenhol, teljes most a csend,
Levegőt bámulva repül sok esztendő.
Egyetlen fény a tévém piros lámpája,
Éjszakai némaságot sugara átjárja.
szilaj hullámokat vet a Balaton
fekete felhők gyűlnek fenn az égen
fáradtan ringatózik kis csónakom
nem láttam ilyen vad vihart már régen
elmerülni habok végtelenjében
Sirályok, sirályok,
Hófehér királyok.
Víz felett repülve
Élelmet keresnek.
Éjjel a csillagos égboltra, ha ránézek,
A lelkemben pezsgést s varázst érzek.
Hosszadalmas órákig magamhoz sem térek.
Zord felhők vesznek engem körül,
Hogy bennem helyet találjanak,
Az összes angyal ennek örül.
Hisz azért vannak, hogy adjanak,
Ha belőlem minden végleg kiürül.
A fák az életünk, és életünk a fa,
Elmondják, ki voltál, leszel s vagy ma.
Magányos utamon hársillat áradt,
Meg kellett állnom, lábam bár fáradt.
Vihar volt nemrég, elszakadtak felhők...
Boldogan szívtam a frissülő szellőt.
Málnatövek nagyon szépek
Frissek, zöldek, bőtermőek
Sárga, piros, két fajta
Hatalmas gyümölcsük mint a manna
Fent a tiszta égen
sötétkéken ezernyi csillagok.
Lassan úszva égi rétek tengerében,
apró pontként mind felragyog.