Versek a természetről
Tavasszal elolvad a hó,
Az első virágok várnak, hahó,
Hogy kijöhessenek a földből.
Hajnali pára szökken az égre,
bíboros álmok őriznek téged,
vágyaink éhe elcsitul végleg,
gyűrt éjeket a fény színez kékre.
Felhők mögül kibújt a nap,
ablakomon bekopogott,
azt súgta, hogy itt a tavasz,
harmatcsepp ül a szirmokon.
Madárcsicsergést hallgattam éppen,
reakcióm lassúsága nyaggat:
fordulok, és mire az óra kattan,
a madárka már tovább is lépett.
Hóvirág Hófehérkeként ragyog erdőn mezőn,
ibolya kék fényével nyílik reszketőn.
Nézd! Bioszféra pusztul,
föld, a víz szörnyen szennyezett!
Őserdeink pusztulnak,
fejsze jajgat, úgy kesereg!
Pára libben földről a légbe,
langyos szellő szaggatja szét.
Hajnalban minden sötét, halk s fekete.
Elhozza magával a némaságot,
Búsan tép minden kinyíló virágot.
Majd szomorúan terül a Földre le.
újabb válogatás költeményeimből
Ma
otthon
mi lehet?
Hol várhat ránk
módos kikelet?
Borom kiittam, elhunyt a lámpafény,
Hold telt arca előtt felhőfoszlányok,
sziluettjük sallang mögötti remény,
oly való, mint a kéjt játszó rosszlányok.
Mondd meg, hogy tud minden madár
újra hazaszállni?
Fészkéhez vagy fiókához
rendre visszatalálni?
Virágos blúzban nyílnak a lányok,
a nárciszok összesúgnak,
a fiúk szomjasak, vízre vágynak,
álmodó titok a holnap.