Versek a természetről
Elmúlt az éjszaka, most ébred az erdő,
a nyári égbolton sehol sincsen felhő.
Hajnal halvány fénye ágak közt megbújik,
leveleik között egyre tovább kúszik.
Hangok a csendben,
képek az éjben,
álomtündér halkan oson
mezítláb a bodza-soron,
csillag fénye csurran,
pocsolyába toccsan,
felhő mögül Hold kandikál...
Sólyompár kering a mező felett,
csak vitorláznak, szárnyuk nem mozdul,
zsákmányra lesnek az éles szemek;
lesz, kinek sorsa végzetre fordul.
Fénylő Napnak perzselő sugara
tikkasztóan hat az egész tájra,
izzasztóan az egész világra,
még árnyékban is emberre, állatra!
Messze határba pacsirta dala száll,
szédítő kék égbe, gyönyörű Nap fényébe,
messze a széles határba,
messze a csodás nagy világba.
Vége lett a télnek, váltotta a tavasz,
ugyan észrevétlen, már tova is haladt.
Kopogtat a nyár szürke fátyol alatt,
megül a csend, elhallgat a pillanat.
Hegy gyomrából, sziklafalból
annak is a legaljáról,
mint egy félénk csecsemő,
kis érként bújtam elő.
A természet tárháza végtelen,
benne rengeteg gyógynövény terem.
Kellő ismerettel sokfélét megtalálsz,
mellyel orvosolhatsz számtalan nyavalyát.
Esőcsepp libben a felhős, szürke égen,
friss illatot áraszt, míg lehull a mélybe.
Édesapámmal és nővéremmel
Appá, pappá,
- Keltett apám-,
Ki az ágyból, urgrifüles,
Tapsifüles nemzetség!
Májusi harmat csillant,
föld lehelte álmában.
A csend lelkembe nyilallt,
ott ült a tölgy ágában!
Menj ki gyakran a tóhoz,
Ott keress témát a fotódhoz!
Ülj le sokszor a fűbe...
Van egy madarunk, a kelepelő,
Így teremtette meg a Teremtő,
Adott néki hosszú csőrt és lábakat,
Hogy könnyen járja a tájakat.