Versek a természetről
Már két napja esik, nem hagyja abba.
Az útszéli pocsolyában hentereg egy macska.
Bőrig ázott teljesen, vizes lett a szőre,
Kiült utána szárítkozni egy kőre.
Mikor te kibújsz a földből,
hasonlítasz tán a fűhöz.
Finomabb vagy, mint a tönköly...
az alkonyat szégyenlősen lehajtva fejét
óvatosan lépdelt félig lehunyva szemét
pironkodva hátra-hátra lesve
figyelte követi-e az este
titkos terveket szőve a beste
Még lágyan süti a Nap a virág szárát
korán van még, gyenge a sugara
de amint délután lesz, a virág megfizeti a rossz hely árát
mert víz nélkül, mint ember a sivatagban
szárad gyenge levele, túlélni próbál, hiába
nem győzhet eme erő felett, lassan beköszönt a halála...
Az erdőtűzről haikuban...
Forró erdőtűz
Tombolva pusztít mindent.
Életek vége...
Káprázatos, vöröslő színek,
szirmai mégis oly szelídek,
lágyan ringó, virágzó tenger,
kelyhe harmatcseppet rejteget.
A napraforgótenger
közepén egy kis sziget.
Kunyhót épít az ember,
életet csak így vihet.
Erdő mélyén függelék, mely csillagokat
Gyűjt magába
Lombos zöld, fekete faágak takarják szemeit hiába
Fények, ágyak, ponyvák árnyékában tekintete kába
Messzeségbe világít sátra a sűrűből, mint fáklya...
Egyszer, mikor szíved nyugalomra vágyik,
indulj el oda, merre sok virág nyílik.
Hagyd el a várost, ahol életed zajlik,
virágos réten az élet dala hallik.
Rakoncátlan nyomvonal az úttest
Csillogó szilánkok a terasz
Kidőlt fák az erdő
Lekvártól ragadós padló a konyha...
Szárnyaim kitárva suhanok a mában,
tollaim táncolnak a létezés fátylában.
Egyedül
egy végtelen keringésben
egy eltévedt mondatfoszlány
az örvénylő feledésben
elkéstem
még nem virradt
aztán mégis
a pirkadat...
Nézz az égre, s hidd el,
Tavaszi nap jött el,
Tél tavaszra vált,
Idő melegre állt.
Napra ébredsz két szememnek,
Aranytálnak két kezemnek,
Pártád mögött szőkeséged,
Ringó, sárga nyár vendégem!
Egy kismadár a fülembe suttog: Ne félj,
Ne szomorkodj, minden a tiéd,
Csak állj fel, s nézd,
Milyen szép, ahogy a hajnalban a nap felkél.