Versek a természetről
bőröm alá szúr
a nap égető sugara
izzadságpatakok marnak árkot
és a rám sütött stigmákat
meleg van
lemeztelenít ez a nyár
középszerű kötelességeimet
és a mindenkinek megfelelésemet...
Hegynyi fák integetnek, suttognak bölcsen hozzá,
folyók búgnak, dalolnak lágyan, karolják oltalmazón.
Régmúlt időkről mesélnek szelíden, boldogan...
Együtt száll fönn büszke sassal gondolatban, ábrándozón.
Viharnak tornyán, felhőhegyek ormán
villámok ropognak, szelek zokognak
a szelídség önfeledt vad táncán.
Mert a tavasz a legszebb évszak
Fagykabátot gombol a mosolygós tavaszi szél,
Holtnak tűnő ág fakad s újra él.
Mindent az élet jár át, a feltámadás, az öröm,
Madárdalban víg szívdobbanás, tél bánata elköszön.
"Egy rózsaszál szebben beszél".
Erkélyládában csenevész
rózsatövet elültetett
nejem, (kinek a kis szíve
még a kórót is sajnálja),
öntözgette reménykedve.
Viharos szél cibálja a fákat,
Hajladoznak a védtelen ágak.
Mind, mi útjában áll, eltördeli,
Dühöngve elsöpri, nem kíméli.
Lassan
fakulnak bennem is a fények,
levelekkel sárguló emlékekben élek,
s karjaimban hiába vágyaim szárnya,
ha nincsen kívánság, miért még szállna,
csak könnyeim áztatják a nagy szürkeséget...
Tó szeme nyílik reggel, röppen a nádi poszáta.
Ébresztőt, riadót fúj, kérdőn csörren a hangja...
Július táncol, köszönt illatár,
aranyló színben csillog a határ,
napsugár áldás - fénye éltető,
most ereje szinte már égető.
Kis utazás, virághidak felett
darázskörök kékhez lendítenek
rezgő hártyák alól halk fénymesét,
s lég együtt sodor sárgát, feketét.
Csak ülök, és csendben nézem,
Ahogy a nap lemegy éppen,
Aranyba festi a kék eget,
Nem hallani már lépteket.
TANQ-csokorban írta meg a szerzőpáros
Feketén földig ér
A vizes felhő halmazat!
Fölénk gomolyognak.
Csak szórja a sűrű könnyet,
Súlyától a felhő görnyedt.
Kanyarog az ösvény, folyik le a Tisza,
Bársonyos zöldben ragyog terebélyes partja.
Hullámok a víz színét nem igazán sebzik,
Testét a hajók is csak nagy lustán szelik.