Versek a természetről
A pirkadat álmosan mereng,
szűrt fénye a ködön átdereng
a házak felett.
Ködöt sóhajtva siratja vad álmait egy rózsa,
Csipkelelkét önnön tüskéi szakítják le róla.
Ködös, őszi reggelen
fény töri át a homályt,
rám mosolyog kedvesen,
arcomra hinti csókját.
Szivárvány
Látod? Láthatatlan felhő, ami ezt okozza,
mely prizmaként bontja a fényt külön hullámhosszra,
hogy szemünk megízlelhesse a csodát,
amit amúgy magában rejt ez a világ.
Szemembe furcsa fényt lopott az est,
a rét felett a csillagok hada,
az ősz magának ott keres jegyest,
hol elveszett a nyárnak illata.
Tizenkét hónap,
ebből áll az élet,
körbeforog, mint egy kerék,
ezt nyújtja a természet.
"Egyszer egy hét pettyes katicabogárka",
szól vidáman e kedves gyermekdal.
Együtt énekli a család apraja és nagyja,
hisz e kedves bogár nemcsak szépségét adja.
Van az a csend,
amit féltve óvnál,
külvilág ne érintse meg,
minden idegszáladdal
zárnád benső éned:
"Ez az enyém, nem zavarhatod meg!"
Szikla van egy puszta réten,
Büszkén áll ott nagyon régen,
Semmi nincsen környezetében,
Őrködik tán ott szerényen.
A puszta felett vége lett a nyárnak,
A szikes mezőkön hűvös szelek járnak.
Akácfa alatt megsárgult levelek
Egymáshoz simulva várják a telet.
Ez már itt az ősz,
levél keringőz...
pirulva földre lebben
s avarban végzi kedv-szegetten.
Ha majd itt a tél,
És vacog a cinke,
Lesz-e dióbél,
Csak egy picinyke?
Ballag a szamár, mint az ősz,
szekér előtt, szekér után,
cserkészi az emelkedőt,
okosan inkább, mint bután.
Úgy kellene, mint őszi lomb a szélben,
hullani, hullni napfényben pörögve,
bíborban és aranyban tündökölve,
mielőtt eltűnünk a sárban mindörökre...