Szomorú versek
Ma kisétáltam anyámhoz.
Ki, a girbe-gurba fához.
Fák borultak rám komoran.
Folytattam utam komolyan.
Ha tudnám - ki az, ki utadra bocsájtott...
Ha tudnám - véletlen műve vagy - vagy gaztett...
Ha tudnám, hogy tudja - mily szörnyűt alkotott...
Szülöttjét palackba zárni már nem lehet.
Így búcsúzok én végleg, Attila bácsi
Borongós őszi nap hozzon békességet,
örök nyugalmat a lelke védelmére.
Jó szíve nem dobog most már soha többé,
de lelkem mélyén emléke él örökké.
Több, mint egy hónapja zárkában élek,
A világ problémája már-már tömérdek.
Mindenki fél, és érezhető az aggodalom,
Óriási ütemben növekszik a fájdalom.
Otthoni csendes magány,
kellemesen vibráló foszlány:
képként jelenik elmémben.
Most mély ez a csend, eltűntek a fények,
nehéz a levegő, egyedül félek.
Fájdalmas lét keserűn a világban,
eltűnt a múlt, hol vagytok, lepkeszárnyak?
Szívem mégis szomorú
Fény
Dereng,
Kél a Nap,
Aranysugár
Harmaton csillan.
Megannyi elhullatott könnycsepp a semmiért,
Megannyi könnycsepp a hamvukban elporladt álmokért.
Drága édesanyám, mondd meg kérlek, nekem,
mikor megszülettem, mért volt jobb egy verem.
Ahol áztam, fáztam, sírtam, kiabáltam,
az élet fogalmát fel sem foghattam.
Megfosztva mindentől, mi emberi,
száműzetésben élek magammal.
Csak a kötelező az, mit megtenni,
mint programozott gép, úgy maradtam.
Titok a felhőben
vöröslő alkonyat,
feketének látom
az én bánatomat.
Mit ér a szó, ha nem lát a szem,
S tetteim homályban teszem?
Kinek látni kéne, szíve szikla,
Annyit ér, mint ezer tégla.