Szomorú versek
Csak egy vagyok.
Nem tudom, te mit látsz...?!
Tenyeredben arcom az ok...
Itt vagyok, de vak vagy...
Egy színtelenül élő automata
a tükörképed maga... s
még te sem tudsz róla...
Ádám, mit tettél?
A tudás fájának gyümölcséből
miért ettél?
Pára van az otthonában,
Pedig csak én jöttem.
Egy ismerős arc formáját
Képletesen magamra ötlöttem.
Itt jár közöttünk, szívünkbe költözött,
Életünk azóta ég és föld között.
Körülvesz bennünket, lelkünket felfalja,
Nem maradt más, csak a közöny vérfoltja.
Elhiteti, hogy minden rendben,
pedig minden romokban ott benn,
lehetetlennek érzi,
de mégis megteszi.
Lehet őszinteség
a hazugság börtönében?
Szabadság a rablánc
véres tükrében?
Mi lehet a fájdalom?
Már túl sokszor érezted...
Az arany tollhegy törött, mellette a pennaszár.
A papír megsárgult, szakadt lap csupán,
Az asztalon még a tintatartó áll,
Kékpecsétes vérét várva fakón és sután.
Szám beszél, de nem talál értő füleket,
mind hallgat, de meg nem ért.
Nem múlik a felhő, mi beborítja egem,
Hiába múlnak el hosszú nyarak, telek.
Nem múlik a kínom, ha majd éjfélt üt az óra,
Az Isten talán, de az ördög nem tér nyugovóra.
Halovány fények,
Napkorong takarásban...
Színtelen látkép.
E táj bensőm festménye,
Hangulatom jelképe.
Szürkék a fellegek,
fejem felett kísérnek,
Istent játszó emberek
gyakran elítélnek.
Szürke vállamon alszik a bánat csendesen,
Miközben az őrület fel-alá jár fejemben.
Új évnek küszöbén megszeppenve állok,
az érkező évtől sok jót s szépet várok.
Látomásaimban ott lapul az érzés,
amelyet felülír százezernyi kétség.