Szomorú versek
Elkopott létem nagykabátja.
Gombjai eltűntek, akár a pillanat,
még egy lóg a szövethez simulva,
cérnája lassan feladja a harcot.
Köd szitál
opál, homályos üvegen át,
nem látom a szürkeségben
távolodó alakod,
nem látom az elfáradt Napot,
a Holdat és a csillagot,
kis fekete pont vagy a messzeségben,
szíved berkeibe burkolva...
Leesve a székről látom, hogy
fulladozik a cápa az olcsó magányba.
Én pedig eltévedtem a szakadékba zuhanva.
Miért mennek el az emberek?
Akik a legfontosabbak, mostanra eltűntek...
Párkányomra lángnyelv könyököl,
Távozóban füstöt int keze.
Székláb roppan, üveg csörömpöl,
Így vesz búcsút múltam bősz heve.
Sír a szívem.
Ami egykor szeretett,
Eldobtad lelkemet...
boldog volt s gondtalan,
szépsége határtalan, kortalan.
asszonyok közt legszebb volt ő,
akár egy görög istennő.
Tömény szenvedés és kegyetlen nyomor
Fájdalomtól vörös a szív és felfordul a gyomor
Visít a mentő most is mint általában
Egy szép világ valahol a távolban talán van
De nem itt és nem most nem nekem...
Mondd meg az anyának!
A gyereke és férje gyászának!
Mondd meg a gyereknek,
Ki miattuk lelenc lett!
Mondd a szemükbe!
A győztesek írják a történelmet.
Szomorú dallamokat játszik az operaház,
A nézőtért elönti a vágy.
Még az eső is elered, beszűrődik hangja,
Ez a pillanatnak a magja.
"Nyikorgó kosárral" kezében
haladt a rögös úton... csendben
az útszéléről ráköszöntek
míg innen-onnan ránevettek
háta meghajlott a súly alatt
kereste az ismerős arcokat
csak szeretteit nem találta
akikért végzetét vállalta...
"Szia!" Így kezdődik egy barátság.
A miénk is ilyen volt.
Az elején nagy a vidámság...
Mára a beszélgetés megholt.
"Bárcsak!" - ok a szemekben,
Ha lepetéz a fejekben
Egy puszta kerülendő kín,
Mely vak - hatol át mindenkin,
S egy búsult "Miért!?" el "Leszel." - tlenít,
Mígnem voltad leszel - megint.