Szomorú versek
Szamárnak túl jó vagyok már,
De lónak még kevés,
Így kezdeném a történetem,
Hallgasd meg, milyen
Tíz év semmittevés.
Eső kopog ablakomon,
rémisztő libabőr fut át a karomon.
Nagyon fázok a pamlagon.
Néha csak némán mosolyog,
a vállán pihennek angyalok.
Néha csak sír és sír magában,
lelke szenvedő fájdalmában.
Kapcsolatunk jéggé vált,
Reményeim java tovaszállt.
Hittem benne esküdve, hogy igaz lesz,
Ma már látom, csupán mindez álom lett.
Egyedül állok lelkem bugyrában,
Körültekintvén olyan, mint a pusztában.
Megérdemled, ahogy én is megérdemelném.
De itt vagy... mégis.
Szeretnéd látni a jövőd magad előtt?
Én bárcsak ne tudnám, mi lesz így egyedül!
Nem akarom átélni, milyen egy felnőtt.
Kívül oly nagy, de csak sötétség legbelül.
...És én csak figyelni tudom
Ahogy lassan kitölti a padló réseit
Gondolataim zűrösek és zagyvák,
eszem a tetteim magukra hagyták.
szavak ölelése vagy
a csendé
hagyni könnyebb
eldönthetetlenné
növelni sóhajtásból
sivatagokat
Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Valentin-napi érzelmek
Meghalt bennem minden szép gondolat,
Mi irányította eddig szerető tollamat.
Pusztító, fekete ürességet érzek...
Nyomasztó érzés járja át a szíveket.
Nem érzi jó helyen senki sem az életet.
Én vagyok a legboldogabb ember a világon,
Mégis mindent elfed most a bánatom,
Mert önmagam képe könnyfakasztó,
S tükröm látomása rettentően felkavaró.