Szomorú versek
Nincs olyan, mi törést okozhatna számodra,
Nincs már semmi, ami téged megállíthatna.
Nem érzel fájdalmat, ezt már mindenki tudja,
Aki azt vallja, nem vagy elveszve, hazudja...
Eljött az éj
rám borítva fekete fátylát.
Mintha tudta volna, hogy
bánatom határtalan.
Könnyek záporoznak az arcomon...
Könnyek záporoznak az arcomon,
S minduntalan csak azt hallgatom,
Hagytam elmenni,
S mondd, megéri szenvedni?
Indulatos voltam,
csitítanom kellett magam,
mit írtok, mit is gondoltok majd rólam,
netán megérem hetvenedig nyaram...
A szél nem mozgat hegyet,
bármilyen erővel is támadja meg,
a Nap sem süt át rajta,
csak teremt a hegynek árnyat,
hát így vagyunk mi egymással,
mert bár bennem ihleted szárnyal,
mégis csak egy vágy vagy, lázas álom,
amivel a verseim megkínálom...
Megtanultam erőltetni a mosolyt, mikor belül haldokoltam,
Összeszedtem azt is, amit mások szétmarcangoltak.
Még ha azt mondták is, jó ember lehettem,
Végül nem marad semmi, csak amit önmagamba temettem.
Boldogság volt,
Tartott,
De mint minden, ez is elfogyott.
Magamba hív a szó,
Nagyon merev, kemény,
Akarni kéne menni ki,
Hol van élet s remény.
egy furcsa nyár margójára
Nem úgy süt ránk már a Nap,
nem olyanok a fények.
Nem hallani csicsergést,
fáradt ma is a lélek!
Szűk világunk percei,
mint a pergő búza,
fulladozva temetik
lelkünket kitúrva.
Megszülettem, s élek
még egy darabig.
Évekig tart még a létem,
vagy csak néhány napig?
Undorodom a mai világtól,
A teljes társadalomtól,
Attól, hogy epedve várjuk a jövőt,
Miközben azt mondjuk, minden jobb volt tegnapelőtt,
Éjjel-nappal siránkozunk a múltért,
Mégis bele sem gondolunk, hogy miért.
Reggeltől délig csak roncsolok,
Mélyen belül irtózatosan tombolok.
Belefáradtam már a lelkembe,
Elakad a segélyszó a nyelvemben.
Szavaim nem találnak célt,
Elvesznek a ködben.
A fellegek egyre csak gyülekeznek, beborítják a mindenségem!