Szomorú versek
Telnek az évszakok, eljött az ősz, elmúlt a nyár.
Nem süt rég a Nap rám, az óra rossz időre jár...
Hull csak az eső, könnyeket talán lemossa már.
De belül, mi szívemben él, otthagyja azt, mi fáj...
Mikor megszülettem, még tiszta volt apró szívem,
nem volt rajta seb, mi csúfította volna.
A cím időszerű, savas,
Egyik szavam sem avas,
Hajam leng és havas,
A szándék nem kusza,
Ha nem lenne zavaros
Korunk jelene s múltja,
Versem másról szólna,
A virág vaj` mitől illatos...
Imbolygó fények
és hófehér virágok,
hűvösebb a szél is,
szomorúan állok.
Ruhát, arcot, lelket váltott a természet,
a hűs szél búsan kesereg, nem unatkozik...
Bíbor árnyakon lépked a Nap,
parázsló fénye csak ténfereg,
harmatcseppen ül az ég-darab,
elhalkul lassan a lélegzet.
Újra leszállt az éj, megint eltűnt a fény.
Egyedül rohanok én a végtelen semmi közepén.
Még mindig nincsen a lelkemben rend,
pedig nem zaklatja más, csak az a rút csend,
nem vagyok csalódott s nem is vagyok szerelmes,
mégis minden percem olyan magányosan keserves.
Izgatottan várlak, mert tudom, meglátogatsz,
Fülembe suttogva rémálmokat hagysz.
Nem szeretlek, de te mégis visszajársz,
Fogyasztod a lelkem, mély sötétbe zársz.
Te megvetett, te szánt, te magadra hagyott,
a világunknak szolgálója lehetsz csak.
Határtalan sötétségben tornyosul felettem az éj,
Régmúlt időket hoz a csillagos ég.
Alig emlékszem, hogy is történt,
Mikor együtt töltöttük az estét.
Bolond história.
Szervezetem nem termel szükségletet,
A szerelmi lét nem ád elégséget.
Csak egy kis sírhant, megvethettek,
gyertyát gyújtok, kinevethettek.
Ő volt a mindenem,
szebbé tette zavaros, átkozott életem.
Jéghideg kezemben reszketve várja,
Helyére kerüljön gyászom virága.
Komoran lépkedek, fáj a gondolat,
Keresem régen elszürkült sírokat.