Szomorú versek
Kizárnak engem, és kirekesztett vagyok,
Elvetettem, de nem kelnek ki magok,
Sokáig öntöztem, de végül csúnyán elszáradt,
Egy ponton már az én erős szívem is elfáradt.
Elkap a kellemes remegés,
mintha fáznék...
vagy csak érzi a testem:
szükséges egy ölelés!
Amikor nincs más, csak a csillagok,
lágy szellő hoz balzsamos illatot,
amikor fáj még - kínoz a távol,
és a sorsod örökké csak vádol.
Beleestem egy jó nagy mocsárba,
A világ sötét, gonosz ingoványába.
Minden egyes lépéssel csak süllyedek.
Hol van a segítség, mit remélek?
Hova tűnt élénkzöld színem?
Lelassult kis virgonc szelem,
Elfáradt-zöld színű minden,
Félig leeresztem szemem.
Mord világ kerülget eme estén,
Ábrándozom, aztán lesném,
Miért is történik ez velem?
Ártottam én, kérdem?!...
Csodás este száll a világra.
Úszik a pompa a díszes szobába.
Kopog az eső az ablakon,
Mint könnycsepp, továbbcsordul.
Olyan éles ez a pillanat,
Mint a borotva,
Mely a bőrbe hasít,
Karcol a hajnal...
Szétestem csak a
sötétség maradt.
Darabokra hulltam
egy pillanat alatt.
Partra vetett halként
vergődnek a napok,
tátog a kiszabott idő,
már nincs bocsánat,
nincs feloldozás,
arcod sötét holdként
lebeg az űrben,
és nem hiszed...
Telnek az évszakok, eljött az ősz, elmúlt a nyár.
Nem süt rég a Nap rám, az óra rossz időre jár...
Hull csak az eső, könnyeket talán lemossa már.
De belül, mi szívemben él, otthagyja azt, mi fáj...
Mikor megszülettem, még tiszta volt apró szívem,
nem volt rajta seb, mi csúfította volna.
A cím időszerű, savas,
Egyik szavam sem avas,
Hajam leng és havas,
A szándék nem kusza,
Ha nem lenne zavaros
Korunk jelene s múltja,
Versem másról szólna,
A virág vaj` mitől illatos...