Szomorú versek
Üres pokol, mint a világ... semmi,
Fehér árnyék, nem létezik... senki.
Úgy hittem, amit már egyszer széttörtek,
nem tudnak újra darabokra foszlatni.
Belátom, tévedtem, könnyű tönkretenni azt,
ami már így is meggyötört és élettelen.
Csend. Egy szó, mely egyszer elhal,
a tétova valóság szinte felfal.
Az idő folyik, meg nem áll,
a lelkem láncra kötve már nem száll.
Kiáltás a gyermekekért
Távolodsz,
már hiába nyúlok érted,
alig világra jöttél,
magához rántott a végzet.
Szeretném, ha itt lennél.
De sajnos, nem lehet.
A csillagod már kialudt.
S neked menned kellett.
Az álmaid szertefoszlottak rég.
A szavakat már nem váltja fel fény!
Ha egyedül vagy
Ha egyedül vagy, másabbak a percek,
ha egyedül vagy, másképpen jár a Nap!
Olyan nyáresti szomorúfűz vagyok, ha kérded,
és üzenetet hagyok, ha kéred,
melyben a csend messzire hallik ekképp,
míg a szőnyeget nézem, hogy de szép...
Néha csak úgy... elfutnék...
Mikor mindenki csöndben aluszik,
A hátsó ablakon meglógnék.
szeretkezéseinkben már nincs öröm
csupán a testünknek némi élvezet
szegény szerelmes lelkem szomjas marad
meghittség sehol - te nem is igényled
Kétségek mély szakadéka közt oly nagy a határ,
A nap nyugovóra tér, érzem, hív a halál.
A lélek hangja
Féregrágta magvak
bűnöket csíráznak,
rosszkedvű angyalok felhőkből pipáznak.
Füstköd a városon
titokban átoson,
lecsap ránk az átok,
óvatosan, srácok!
Szárnyak nélkül II.
Haláli életnek vége,
ördögöt tettem most félre.
Akkor bizonyítsak érte,
ha őneki is ez kéne.
Fényes csillag életem
Légy ott mindig énnekem
Csak ennyit kértem tőled
De egy éve nem hallottam felőled
Hiányzol mindig is fogsz
Búcsúzóul csak egy puszit dobsz
Te voltál az életem
Veled semmit se féltettem...