Szomorú versek
Azt akartam, aranyom,
Szerettem szépen szeretni,
Kiülni kényelmesen,
Némaságomban nevetni.
Hallgat a száj, hallgat a fül,
Hallgat a bánat,
Mellém ül.
Szürke az ég, messze a vég,
Csendes az emlék,
Megszépül.
Kertbe mentem, ülhetnékem támadt,
hogy felásom majd három nap alatt,
odaérve borzasztóan láttam,
hogy ellopták ribizli bokromat!
Sárga levelek fekete zongorán,
szitáló esőcsepp zenét komponál.
Eljátssza az élet utolsó dalát,
érzem a haló virágok illatát.
Múltat temet a csendes emlékező,
avar alatt a remény még éledő.
Remeg a szívem kezemben,
kitéptem gyökerestül, mert megmérgezte a lelkem.
Széttéptem apró darabokra,
agyam elborult a kíntól, mely marta. Szégyellte...
Néha keveset, de sötét szobákban: sírok,
Úgy döntöttem, tollat ragadva, inkább: írok.
Kiírom magamból azt a sok-sok rosszat:
De hely nincs elég: mit-e Világ okozhat.
Lassan bomló szelek
el kell vigyenek,
Megbontott fellegek
El kell menjenek.
Megtört emlékeket hoz a nyári forróság,
Szeretni e világban már hazugság...
Csak remélem, hogy boldogan telnek napjaid,
Egy nap majd elfeledem ölelő karjaid.
Orromba csap az illat, ízét csak elképzelem,
Az asztalhoz nem fértem oda, messziről kémlelem.
Gyenge madár vagyok.
Rosszat senkinek nem akarok.
Eltörték a szárnyamat.
Vele törték ketté álmomat.
Csak egy falat kenyér,
csak egy apró morzsa,
s hangya a hátán cipeli,
meg se kottyan, fut vele
fáradhatatlanul a bolyba,
míg el nem fogy, s jut neki.
Azt sem tudom, hol kezdjem el,
Álarcosbál, lógó fejjel
Nincsen kedvem mulatásra,
Szarvat rakni pad-pajtásra.
Csúfolkodni... ki ne lássa -
Lelked véres kalitkája.
És esik. Már megint, akárcsak tegnap vagy azelőtt
Csöpögtek le a felhők könnyei.