Szomorú versek
Néma, kék árnyékom alattam mosolyog,
Keserű nyelvemről a hallgatás lecsorog.
Nincsen itt semmi a világnak peremén,
Bezártak az elmémbe Önmagam és Én.
Csillámló víz fodrán a nap fénye gyémántként szikrázott,
szemeidben türkizként az ég kékje ragyogott,
s e csodás égszínkék csillogás lassanként kihunyt,
amint a bíbor Nap vérvörös pompája lett fent az úr...
A sok kütyü mellett
halványul az ész,
napjainkban új betegség
lőn a kütyüvész.
Nem volt anyám, ki karjával védelmezett volna.
Ki átadta volna hitét, hogy ne féljek álmomban.
Nem volt apám, ki tanított volna engem jóra.
Ki elindított volna e hosszú, rögös útra.
Bántottad a szívem.
Bántottad a lelkem.
Én szerettelek és bíztam
Benned, hogy te is szeretsz
Az óra rohamosan kattogó mutatója
csendül fel kagylócsendben, én pedig
elmélázok hallgatag.
Legszebb és utolsó emlék apámról
Egy őszi reggel
arra kért apám,
hogy borotváljam meg,
és vágjam le a haját.
Hány ember érez úgy, ahogy én,
Mennyi ember él ezen világon
Úgy, hogy nem tudja, ki önmaga,
S mit vár el az élettől.
Másnak látlak a tükörben,
Hisz nem hasonlítasz rám.
Másnak érzem a tükörben,
Mert nem hasonlítok rá.
Fénylő lánggal ég,
és ami köztünk van, szép.
De ha eltűnik a fény,
csak a sötétség
az, ami örökké él.
Csontok összekoccannak,
Naftalin lebeg a szobában,
Sötétség. Idegen a lábnak,
Elzártak valami koszos cellában.
Ó, miért ragaszkodok mindenért.
Kérlek, súgd meg az igazat,
hogy tisztán lássam az igazakat.