Szomorú versek
Komor ez a szoba nekünk,
még ha egyedül is vagyok benne.
Álruhás királyok, vigyorgó bohócok
vesznek körül, mégis komor.
Mi történt? Hogy fakultam így meg?
A boldogság szemem előtt lebeg,
De én csak lehunyom a szemem,
S várom, hogy lejárjon az életem.
Akárhányszor láttam, könyv volt a kezében,
két félig telt szatyor volt minden vagyona,
ült egy padon árván, félszegen, szerényen,
feltekintett néha, sosem volt mosolya.
CSukás Istvánnak
Drága, öreg mesemondó, te óriás-gyerek,
te még azt is tudod, hogy az erdő mitől kerek!
Osztod magad,
Behízelgő, álnok, hamis,
Önző vagy és telhetetlen.
Hiszen becsvágyad piramis,
A terved szerethetetlen.
Koronavírus
Jött a tavasz
szép reménnyel.
Hóvirágok nyílnak.
Madárdalok riadtan
a szabadba hívnak.
Lélegzem. Élek. Kesergek.
Szívemben a bánat a rengeteg,
Melyben elvesztem talán már végleg,
S sírom is, melyben büszkén halok meg.
Mi voltam én neked?
Mit őriz rólam emléked?
Rejtőzöm halvány derengésben,
könnyű feledésben?
Egy álmos völgyben járok,
és semmit sem látok.
Minden szellem már rég halott,
így semmi jót nem várok.
Csak egy néma filmben
egy néma játék,
üres moziban, a hátsó széken
alszik már az elfeledt idő.
Az egyhangúság
csak egy hangot ád,
keserű borát
ihatod magát,
unalom sorát
látod odaát,
megsebzett tortát,
elhagyott portát...
olyan kihalt a szívem
lelőtted meghalt a madaram...