Szomorú versek
Látom szemeimmel a virágot,
Szirmai fényesek,
Szemeimbe beleégtek,
Sötét van, de szirmai az esőt, mi ráesik, nem szívja be.
Sokszor nem könnyű anyának lenni,
Ki nem tud, csak szeretetet adni.
Pedig ő is éppúgy szereti gyermekét.
Ám a sors nehezebbé tette életét.
Viszlát. Nehéz kimondani, ha tudjuk, hogy végleges,
Főleg, ha az indokokkal való egyetértésed kétséges.
A fájdalom, ami csendben a mellkasodra ült, szorít,
A lelked pedig egy-egy pillanatban felordít.
Próbálsz gyakorlatiasan viselkedni és tervezel,
De csak úgy érzed, hogy sodrással szemben evezel.
Tegnap összetört egy álom.
Tegnap meghasadt a szív.
A tegnap - úgy hozta, hogy fájjon,
S a jelen most kínzó harcot vív.
Bár tudtam volna, mit érzel, mikor nem voltam,
Bár éreztem volna szíved megtört izét
Bár előbb láttam volna szenvedésed közepetét,
De már késő, és nem segíthet semmi.
Nem bírok megállni a lábamon,
Túl nagy a teher a vállamon,
De a tekintetem nyugodt marad,
Érzelmeket nem mutatok ki rajta.
Jer, hát hadd mondjak neked végre egy mesét,
Lesz benne kicsi tanulság, meg ne bántódj ezért.
Az emberről szól, rólad s mindannyiótokról talán,
Hogy megérted-e, elfogadod, az maga a talány.
Lépteim elhalnak, lábnyomom homok teríti,
Ellobbant már a láng, mi az életem hevíti.
Megittam az érzelmeim felét ma
egy pohárból
ízetlen semmi maradt utána
a számon
Nem érted, igaz? Hiába mondom.
Nekem nem a bánattal van gondom,
Nem a szomorúság kelti a vágyat.
Szégyent-sírdogáló, drága bánatok
testesülnek szemem könny-tépázta árkaiban!
Fogyatkozó napsugarak kincs-szilánkja között
megfonnyadt kisemmizett Alak
- egyre kevésbé találom önmagam!
Búcsút int a költő
elindul belőlem.
Kísérik szép szavak
elválnak éntőlem.