Szomorú versek
A napot elfedte a szürke gomolyfelhők tengere,
Szél is csapkodott, így bizonyított erejével.
A férfi nem szól, most már csak legyint.
Az asszony arcán lángra gyúl a seb.
Pohár törik, majd újra egy megint,
s a sok szilánk mind egyre élesebb.
Minden, mi létezik, egy.
És mindezt, aki tagadja, nulla.
A költő szemében olyan ez,
Mint rózsán az apró tövis.
Belső csendem
Csend ül a vállamon,
kérdezgetem, nem felel.
Csend, Te sírsz? Hisz könnyezel!
Szólj! Mit tegyek?
Szomorú szemem széle bánattól könnyes.
A lelkem ordít, de halk a szám és csöndes.
Bosszúsan ébredsz kusza testek között,
úgy érzed, a fejed mindjárt szétrobban,
Összegyűrt glóriádat zsebedbe tömöd,
Nem kell már, tudod mindenkinél jobban.
Visszataszítottál pokol mélyére,
egyetlen bűnöd, hogy nem engem szeretsz.
Zsigerelt, hamis érzések földjére
feszített engem a szerelemkereszt.
Szanaszét ömlik a könny
megint koszos lesz ez a rohadt párna
fekete spirál folyik rajta végig
mintha megint újra fájna
hogy csak te voltál nekem
méz a reggeli kávéba
s néhány jó szó cukor helyett
néhány kifeszült szárnya...
Beesett szemét lesütve bandukol.
Száját nem égeti zokszó, panasz.
Ködbe simult oly régen a gyerekkor,
a bódító ősz, a vidám tavasz.
Kedves Idő, azt hiszem, nálad felejtettem a gyerekkorom.
Egy kis dobozba zárva talán a kanapén vagy a könyvespolcodon.
Van a dobozban egy fiú, aki fél, hogy felnőttként majd hibázik.
Kérlek, hozd vissza őt nekem, idő, már nagyon hiányzik.
sorban állnak
és én is ott vagyok
akár egy álom
de mégis valódi
sorban állunk
várjuk hogy legyen
de üres az út
elől és vissza is...
Mi hiányzik belőlem?
Nem értem a Sorsot és az Életet,
van, hol sok jót, hol sok rosszat ad nekem.
A sok jót nagyon szépen köszönöm az Életnek,
a Sors is inkább jót adna a sok rossz helyett.
Zsebemben kihűlt kezed emlékét tördelem,
"...hátamon ázik az öreg kabát,
gomblyukba fűzve éjszakánk"
az, elveszett, valaha nyár.
Lábamon lóbálom gondolatom,
A víz tükrét folyton megzavarom,
Vibrálva táncol a valóságom,
Ritmusát én most nem nagyon bánom.