Szomorú versek
Húzd rá, Prímás,
hogy felejteni tudjam bánatom.
Tedd vidámabbá a napom.
Mulatni akaró legyen, ne kesergő,
Könnyeket, gondokat felejtő.
Sötétség, te vagy, ki folyton-folyvást mindig megtalál.
Oly fájdalmat okozol, hogy azt kérem, inkább a halál.
De te nem hagysz el ilyen könnyen...
Az élet olyan gyorsan illan el,
Mint a földre hulló hópehely,
Az ember is olyan apró a világegyetemben,
Mint sivatagban a porszem.
Egy üres váz a csontokon
Elfeledett puszta tartalom
Hátrahagyott rideg maradék
Keskeny de tüskés szakadék
Személytelen rideg váz
El nem múló hideg láz
Hangtalan üvöltés a gyomorból
Pusztító vihar mely jót akar de szétrombol...
Csak álom, nem jön el az öröm, amire vágyom,
Szerelem volt, őszinte! Kicsit napfény csillant rám!
Majd árnyék suhant fölém, s nem tört át a fény!
Az úton, mi előttem áll, csend hosszú sora vár!
Megtorpanok, olykor úgy érzem, nincs tovább
mind elmentek a régi nagyok
engem a kicsit az Úr itt hagyott
számon kérni a jelent jövőt
a készre írott eljövendőt
Ízetlen képekbe szedem életem
- a terítéken minden kietlen.
Szeretni félek,
de enélkül mégis mit érhet ember?
Annyi évet végigvártam,
Annyi reményt hajkurásztam,
Annyi szót elhittem.
Annyi pillanatot megőriztem.
Olyan lágyan süt ma a Nap, fénylik,
ing alá kúszik szunnyadó lángja,
végigsimogat testet, áramlik...
Képtelen vagyok továbblépni, mégis felednék,
felednék mindent.
S minél jobban szeretnék feledni, annál jobban ég az emlékezetembe minden.
Sokszor bántottuk meg egymást és sok esélyt csesztünk el.
"Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,"
az megtanulta, hogy mi egy marék
a szirmahullt világból, mi maradt -
kereshet fehéret, épet, igazat,
Nyirokként vesztegel karunkban
az idő és a mozdulat,
mit tegnapjaink összehordtak,
sekély létünk azon mulat.
Hogyan mondhatnám el, amit érzek?
S ha mondom is, ugyan kit érdekel?
Magamnak sem hiszem el, ha félek.
Levél vagyok, amit a szél visz el.
Ez álom, mégis várom, csak kiszakad belőlem,
mikor beelőz egy árnyék, egy lány, egy árnyjáték...
De kívánom! Varázslatod lesz szolgakabátom!
újabb csapás
Dús harmat csapódott nyári hajnalon,
mint vízpermet a parti kőhalmazon,
az a sok megannyi gyémántcsillogás,
korai fényben a sűrű pislogás.