Szomorú versek
Keresem az utat,
Mely hozzád elvezet.
Keresem a helyet,
Hol lelkem elveszett.
Szonett
A magány lassan beterít, merengek,
Törlöm könnyeim, forrását a búnak,
Egyre növekvő árnyait a múltnak,
Maradok magamban, jéggé dermedek.
Nem hiszem el, hogy mindig én vagyok a hibás,
Hogy én vagyok mindig a más.
Ha már választottam, márpedig választottam!
Szegődött valaki mellém, és életet is kaptam.
Úgy éljem, hogy nekem jó és megfelel,
Ha segítek választani, azzal nem ronthatom el.
Mint az éj, úgy telepszik lelkemre a boldogtalanság,
Rabul ejt, nem ereszt, bárhogy szabadulnák`.
Az őszi tájban járva,
Fekete fű közt sétálva
Taposom a vörös leveleket,
És küzdöm le a könnyeket.
Hogy milyen volt nélküled?
Csak arra emlékszem,
hogy hosszú várakozással telt
akkoriban az életem.
Hommage á Verlaine
Mióta próbáltam nem figyelni,
magamat semmibe se tenni,
hadd legyen nehéz, ami jön majd,
igazolni: van a világgal baj -
nem jó, amit ott kezdve tettek,
elintézték a teremtéssel,
némi lélek, és túl sok testtel,
alig várjuk, végre levetve...
Sok éve már, hogy kísérsz engem
utamon.
S ugyanannyi ideje eszemet
gondozod.
Érzések kavarognak szívemben,
Fájdalom tüze ég lelkemben.
Játéknak indult az egész,
Nem vettem észre, hogy közben önmagam elvész.
Nem értem szavaid, se a csendet,
Nem értem, miért teszed velem ezt.
Bárcsak meg tudnám magyarázni,
Hogy miért akarok érted mindent kockáztatni!
Csak élj! Ma ne fájjon semmi, felejtsd el a múltat
Csak nézz előre!
Egyedül voltam, mikor megismertelek, és nem gondoltam akkor,
Hogy ennyire fog fájni, ha majd egyszer elveszítelek.
Egyedül Te voltál az, aki engem szeretett, és Te adtál nekem két szép gyermeket.
De én vagyok talán a világon, ki nem érdemelte ezt meg.
Az éj sötét, s lelkem didereg,
Halkan szólok, mert hangom megremeg.
Nem látok, s csontig fú a hideg,
Nem hallok, zúgva ordítanak szemközt a fellegek.