Szomorú versek
Van egy csodálatos szervünk...
A szív az, nem a nyelvünk,
Köszönhetjük neki, hogy élünk
Azt, hogy nap mint nap remélünk,
De van pár hatalmas hátulütője,
Olykor torkunkban dobog az ember ketyegője...
Már nem érzem a lelkem, mert nem vagy nekem,
Már nem dobog a szívem, mert nem vagy velem,
Már nem látom színed, mi körülragyogott,
Már nem kapok levegőt, végleg elfogyott...
Üdv, sötétség, hát eljöttél.
És ismét vendégem lettél.
Mit tehet a lélek,
Ha nincs előtte étek?
Mit tehet az ember,
Ha nincs benne erő?
Kétely, hit
Tépett millió lélekfecni,
Bár hisz, de csendben kételkedik,
A szívet apránként fertőző,
A testet belülről mérgező
A budai Mária Magdolna templom
Dühöng a szent asszony,
Könnyezik, kesereg.
Tekintélye fogyatkozik,
Az nagy Isten házának
Fénye kopott, éke romlott
Szép Buda várának.
Kicsi kutyám, ennyi volt az élet,
egy játékosan szép lét véget ért...
Megfújták a kürtöt fent az égen,
mély álmodból már nincsen ébredés.
...Sötét erdőben magára maradt
Szőke kislány göndör hajjal,
Piciny nyakán minden bajjal,
Hazavágyik, sír a szegény,
Fáradt is, látom a szemén.
Boldogság, merre jársz? Fordítsd felém arcod!
A remény végső szikráját bennem csak te tartod.
Oly rég volt, hogy láttalak, már nagyon hiányzol,
túlságosan messze vagy, szinte nem is látszol.
Szórt világunkban semmi sem számít,
lám, a fásultság is lesüti szemét,
ne lássa a holnap kuszaságait,
s hogy nem tűz zászlójára semmi reményt.
Inget szaggat rólad a hajnal,
rád borul a reggel nagy zajjal.
Szádon alszik még a gondolat,
benned az éj fényei még ott vannak.
Tudjátok, mi a fájó érzés? Hogy
a szeretett lány mostanra csak
töredéke annak, kivé vált.
Egykoron egy cuki leányzó voltál,
de mára már csak egyszer
használhatós örömforrás.
Elmentem a hajdani szülői házba,
hogy a kertet öltöztessem színes virágba.
Az ablakban hat gyertyát gyújtottam...
letérdeltem, kezem imára kulcsoltam.