Szomorú versek
Mély s szomorú érzések fognak néha el,
nem tudom, mi történik, csak átadom magam.
Mosolyom hamis, mosolyom korbács,
Miért nem lehet jó? Miért nincsen jóság?
apevásan
Azt
kérdem:
mondd, Ember,
szándékosan
miért vétkezel?
Ha szivárványt látsz, láss benne engem!
Ha vadvirágot látsz a réten, az a lelkem.
A tűző napsütésben, hol örömre leltem,
A szeretetben, abban láss engem!
Oly hatalmas, nagy építmény,
téglából rakott meredély,
varjúrajok körbeszállják,
felettük szürkül magasság.
Szemedbe nézek, magamat látom, gonoszság.
Szemembe nézel, magadat látod, tisztaság.
Csak zakatoltam búsan,
S ha lehetett, hangosan búgtam.
Csak a melankólia, mi maradt,
S vasszívem is megszakadt.
...Mi mást tehetek? Úgy még a világ szeretett!
Mosdókagyló felett tátongó lyukba merengek,
Mi olykor kitöltötte, mára túl nagy teher lett...
Tó tükrében jelenés, lám, mennyire más vagyok,
Lelkem barázdáin csontos varjak ülnek...
Testem kong az ürességtől, kifacsart az élet,
egy csöpp magány, csak ennyi maradt bennem,
mégis az az egyetlen csepp iszonyúan éget,
fájdalmas lassúsággal emészt fel engem.
nem zártad be az ajtót magad után
csendben küszöb alá fekszik a vágy
a huzatot nem lovagolja semmi
az univerzum magába inhalál...
Ne kérdezd, miért hullajtok könnyet,
Sodor az élet, nem mondanék többet,
Sodor a bánat, éget az érzelem,
Néha egy kérdés, miért is létezem?
Szívem üres,
Csak merengek,
Semmit,
De semmit nem értek.
odafenn elborult felleg
tán jobb most alant némileg
de látod idelenn sem más
csömör időszak ez sommás
Mióta elmentél, bennem is meghalt valami,
Magaddal vitted a boldogságot,
És szívem már nem tud úgy mást szeretni.