Szomorú versek
Árra szabott életszemek
végtelen peregnek.
Szénné aszott kezeikre
szívtelen nevetnek.
Kiírtam magamból mindent, a vers elfogyott,
nincs kinek írni, a közönség elkopott.
Hazament mindenki, a függöny legördül,
ne ess kétségbe, Pegazus elröpül.
Panasz-féle falum népéhez
nyertes lovam útnak eresztem,
a Nap süsse végig tékozló útját,
meleg kézzel arcom simítom,
és tépem le magamról minduntalan
koszos, a múltam szégyenítő gúnyát.
Madarak hangja üvölt az éjszakában,
az ablak párát lehel önmagára,
s ki látja, ki nem, ott jön Ő,
az éjféli, az egyetlen, az árva.
A kapu még mindig ismerősen nyikorog,
itthon vagyok. A szomorúfűz ezerfelé
hajló ága vidáman integet most felém,
rég látott gazdáját boldogan így köszönté.
Jó lenne, ha a világ békés s oly nyugodt lenne.
Jó lenne, ha nem dúlna háború és harc az emberek közt.
Nehéz a szív, a belső láng dúl,
hűvös vállakra parázs-haj hull.
Benin
Fotók: messze van Benin,
szegény ország, szegény emberek,
rossz infrastruktúra legyint,
nehéz élet, halászat, üres kezek,
némi mezőgazdaság, éhezés,
analfabetizmus, rossz oktatás.
Menekülés.
Ez a szó, mi jellemzi most életem.
Ha hagyod, elmegyek,
De nem lehet.
Még visszatart két kezed.
Talán, ez az egyetlen szó maradt,
Ami még sorsunkat tartja össze,
Minek vágyakozni az elérhetetlen után,
Álmokat kergetve élni látszólag gondtalan,
S hinni, hogyha egyszer felébredsz, lesz minden ugyanolyan.
Üdvözöllek, Gyűlölet,
Szervusz újra, Bánat!
Szívem újfent a kezetekben
szárad.
Dalolj, lantom, mondd el a világnak,
Mondd! Hogy nagyon nagyot hibáznak...