Szomorú versek
Mágia,
Lidércfény-álom,
Könnyek hullanak, mint ezer apró gyöngy,
És magamat az illúzióban találom,
Mint ahogy voltam akkor régen,
Mikor a nyári nap égetett az égen,
És az elfelejtett emlékek
Lengnek, mint kint a végtelen búzatábla...
Egy perc volt csupán, és más semmi,
elillant persze, huss, hát ennyi...
Világra hoztál
kínban, keservben,
de a két szemed
csillaga ragyogott,
süvöltöztem:
Ím, megérkeztem.
Hiszen vártatok?!
Minden napon némán szólíthatlak.
Senki nem hallja, csak Neked üzenek.
Csak Neked szól lelkem halk szava.
Súlya igen nagy, már félek tőle,
segíts meg, ha kérhetlek, engem, hogy
megtanuljam cipelni a lelkemet,
jobban tudjak figyelni, mint eddig,
próbálom, hidd el, hogy jobb legyen, de...
Létezem, de hogy minek?
A szoba sarkában pók szövöget.
A háló szép, van értelme.
De mi a célja életemnek?
Elveszteni valakit
olyan mint elhagyni valamit
nem hallani a hangját
csak a folytonos visszhangját
Tróntermében ült a király,
márványpalotája mélyén.
Óriási, csodás hodály,
övé lett öröksége révén.
Az érzelmek... érthetetlen értelmek.
Lassan érkeznek, távoznak, változnak.
poridézet
Mikor majd újra fény derül
arra, hogy minden elkerül.
Szükségem lett volna rád! Miért hagytál magamra?
Nem vágtam volna soha a szavadba.
Ott lett volna a helyed, kértem, hogy szeress,
de te csak legyintettél és azt mondtad, nevess.
Süvít a szél.
Fülembe dalt fütyörész
az életről s halálról,
szerelemről és elmúlásról,
hogy a ma a tied,
s örülj neki.
Ködös, párás homályban
megszűnik minden a csöndben.
Sehol egy lélek, se kint se bent.
Nyirkos, hideg didergésben
megrázkódik az élet a testben,
megindul a vér az útján,
kering, kóvályog, de elvész a ködben.
Mesélj nekem, kérlek, a boldogságról,
Meséld el, hogy az élet mitől szép,
Hazudj egy megálmodott világról,
Hazudj egy tündérszép mesét!
Sodródom egyre magamtól távol,
Messze a csendes, szelíd világtól.
Fáradt érzelmek ezer hulláma
Magával ragad, elnyel tajtéka...
Lábjegyzetben mondom el,
hogy a siker felemel,
de csak, ha engedem.