Szomorú versek
Pusztító tüzében életek elvésznek,
a háború borzalmas, hát mi értelme az egésznek?
Gyermekek zokognak árván az utcákon,
itt-ott elalszanak néhány lyukas, elfeslett rongyzsákon.
Vannak az életben súlyos döntések,
miket meg kell hoznod, mert az
Élet közbeszólt.
Mondd ki, hogy gyönyörű,
És érted leszek az,
Hunyd le a szemed,
Remélem, megbocsátasz.
Fekete halál hűvös szele fúj,
Elmúlik a régi s jön valami új.
Repülne szabadon.
De szegett szárnyakon,
fájó talpakon,
ólomlábakon
vánszorog a bánaton.
Arasznyi sorsomat húzom és cipelem.
Gáncs, tövis visszahúz, keskeny az ösvényem.
Elbukom százszor is, de tovább kell mennem.
Merre van, látja-e harcaimat Isten?
Beteg a világ, beteg a lélek.
Ember a földön: - Mondd, ti mit értek?
Pusztul az élet és pusztul a föld...
Hát eljött az a sosem várt perc,
Mellyel elengedem kezed, s búcsúzom.
Életem fejezetein változtatnom kéne,
S akkor bűneimet talán megbánhatom.
Hosszú az út, és nagyon távoli a jövő.
Kérdéseim választ nem kapnak, ha eltűnök.
Érzem, betelik a pohár,
Minden a fejére áll,
És nincs tovább!
Én magamnak
Elveszett egy lélek,
Amelyik remélt, hitt.
Mára már nincs.
Kérdem magamtól:
Miért vesztem el ennyire?
Ülök és nézek ki a fejemből.
Megállt az idő, nem mozdul a tér.
Lehettem volna az élet hajnala,
ám eltakarta égre törő fényem
féltékenység-álnok-vihara,
megvetés dere bérli ma fészkem.
Testem az utolsó áldozat
Zárt ajtók mögött némán állok
süketen az élet zajára.
Megállított percek között egy
mondatot suttogok:
"Neked adom mindenem."
...Kik abban reménykedtek,
Hogy végre győzhetnek, de hiába,
A szabadságnál csak egy dolog erősebb,
Az emberek kapzsisága.