Szomorú versek
Gondolkodhatnék a végtelenségig,
akkor is itt ülnék éjfélig.
Nem fér a fejembe,
vajon ki lenne a helyemben?
ott van hová tegnap rejtette
és hitte a gyermek hogy mily bölcs
ám megforrt párát ereszt köré
padló alól az elcsent gyümölcs
de nem számít a szégyen súlya
hisz tárával újra könnyű lett
közömbös arc a világ tükre
elnézve egymás válla felett...
Volt egy álmom, békeváró,
Csendes-titkos, erdőjáró.
Volt egy álmom... elveszett.
Elnyelték a fellegek.
Élt valahol egy ember ebben a világban,
Egy kis ország mind jobban kisebb városában.
Segített ő önzetlenül, szívesen a rohanó embereknek,
Kinek ebben vagy abban, sok problémával hozzá mentek.
Lámatetem, lámatetem,
a harmadik kórót ültetem,
s a gerincükön feszült karón a
távol ül, s birka-róna.
Bánatomra
Mint vonaton
az unalom,
hogy gondolhatom
csak, s nem mondhatom,
hogy fáj, hogy tép, éget,
a frázisi végek
is kicsinyek most hozzám...
Emberek forgataga nyílik és csukódik
köröttem, lábam fényes márványon,
agyamban meg millió ábrándom.
Réveteg tekintetem ringatózik
az ember-tengeren.
Szívem csorba
S lejtőn szambázik
Bele a szakadékba,
De mint mindig,
Ezt az utat is elvéti.
Lesz-e még, ami megéri?
Itt állok a csillagok alatt,
Nézem az eget.
Lelkem magasra száll,
Végeztem veled!
Tudod, ez olyan, hogy nem tudod,
Mi a te igazi feladatod.
Szemlélve
Nap nap után rettegésben töltve
A lelkemet inkább kitépném üvöltve.
Borzasztó érzés az állapot, amit átélek,
Menedéket nem nyújt a családi fészek.
Hívott s tudtam: a pillanat megszült,
Lettem a végén egy lovag, kit megtűrt.
Menekülök.
Üldözött vagyok, hazám nincs,
Otthonom üres, űrtelen.