Szomorú versek
Vörös rózsák fényben izzanak,
Rózsák szirmai: egy sír alatt.
Alkonykor felém bólintanak,
Szavaim ha lennék`, itt elakad.
Sok mindent odaadnék Neked
Akkor ha lehetnék még Veled
Adnám Neked örökbe a szívem
Ha szádat nem hagyná el a nem
Kérlek... téged ott fent... temesd el a múltam!
Hagyd, hogy kezem a jövő felé nyújtsam!
Meg kell, hogy emésszem a sok rosszat,
Éjjelente nem bámulhatom a falakat órák hosszat.
Mi újság, s
hogy vagy?
A válasz érdekel,
mert a barátom vagy,
s örülök, hogy a barátom vagy.
Letéptél volna,
míg bimbó voltam,
hogy gomblyukadba tűzzél
a többi mellé sorba,
nagyobb legyen büszkeséged csokra.
Oly veretlen minden az éj peremén,
Hol az ajkam kiborul,
Nyitott ajtók, zajos tetők,
Hol e szív honol.
Mikor a csend megfeszül, a komorság a vállamra ül.
Szavak nélkül az idézetek gondolatban felsejlenek.
Vannak, akik belehalnak
szinte, ha vége a dalnak,
mert ahogy elfogy a hang,
ritkul a hír meg a rang.
Felhők alatt megpihenek,
óvatosan hátranézek.
Angyal áll ott, csalfa látszat,
délibáb jut ma a mának.
Úgy kéred, Veled máshogy illik bánnom,
De palástod elfoszlik az éj végén.
`Hogy a Hold eltűnik reggel a vásznon,
Hisz mennie kell a törvények lévén.
Volt egyszer az ember, aki Istent játszott!
Ő kizsákmányolta az egész világot.
Odafentről hozzá baljós jelek jöttek,
nem figyelt, akarta, neki legyen könnyebb!
Kongok, mint szenteletlen
templomban a nyelvetlen
harangok;
üres sorok közt a csönd
gyilkosan cikáz, a csönd
körülles,
s ugrik zúgó főkön át...
Nem hittem sohasem, földerül életem,
létem még belecsen szép napot énnekem.
Szellőn szállok, táncot járok,
zöld lombok közt veled hálok,
nagy boldogság, mi engem vár,
és nekem a szívem diktál.