Szomorú versek
Nem vagyok más csak egy szerkezet
mi gyötri a sok fogaskereket
most saját testem
a jeges börtönöm
de a lakatokat egyszer ha letöröm
a belőlem kiömlő összes fájdalom
görget majd tova a rémséges árnyakon
Táncolni van kedvem az esőben,
Nagyokat nevetve, ó, drága kedvesem,
Szeretve lenni a napsütötte égen,
És utálva lenni a sötét fellegekben.
Egyszer fent, egyszer lent.
Az életem összement.
Fogva tart a bú, a kétely,
Egyre lejjebb húz kezével.
Senki sem tudja, hogy hány gyötrelmes éjszakán mentél át...
Hányszor sírtál úgy, miközben tudtad, senki sem lát.
Bús szemét az ablakon felejtette
az ősz, öreg, otthontalan.
Szürke évektől kopottas kabátjában
csak ült némán, mozdulatlan.
Vihar-tépte fán cinegemadár
Szomorúan dalol,
A vihar tönkretette fészkét:
Szeretett otthonát.
Ideje volna felébredni, emberek!
Kinőttük mára a földet?
Vagy még nem mérgeztük eleget?
Az űrbe hordjuk a szemetet, itt
már leraktunk eleget, beszennyeztük
a tengereket, kiirtottuk az őserdőket.
Hollólány
Arca gyönyörű,
Mosolya emberölő,
Orcáján mosoly nem játszik,
De a lelke hibádzik.
Mint a rágott alma
Félbe harapva,
Telnek az órák
Lomhán haladva.
Csak egy vagyok.
Nem tudom, te mit látsz...?!
Tenyeredben arcom az ok...
Itt vagyok, de vak vagy...
Egy színtelenül élő automata
a tükörképed maga... s
még te sem tudsz róla...
Ádám, mit tettél?
A tudás fájának gyümölcséből
miért ettél?
Pára van az otthonában,
Pedig csak én jöttem.
Egy ismerős arc formáját
Képletesen magamra ötlöttem.