Szomorú versek
Rádöbbensz, hogy a világ
Csak rossz dolgokból áll.
Mit kellett volna tennem?
Őszintén édesgettem,
Csodálva figyeltem,
Mindennél jobban szerettem.
Nem esik még az eső
Én csak sétálok
Essen is majd az eső
Nem kacagok, lantom hallod,
zörgetem a vészharangot,
Minden voltam, Senki lettem,
szinte fájt, ahogy szerettem.
Én, mint a bohóc,
a festék mögé bújva
porondra lépek
újra meg újra.
Egyszer azt kérdezted tőlem, mit is jelentesz nekem,
mikor egy veszekedés után könnyes lett a szemem.
Dühös voltam rád, konok és megbántott,
tudom, minden szavam szívedbe tőrt mártott.
Galaxisok kavargó örvénye
a léttelen térbe véletlent kódol,
s a nagy számok előbb-utóbb törvénye
alkotott maradandót mulandóból?
Eddig nem esett, szép idő volt,
ez a három hónap elvándorolt...
Érintésedre egykoron ellágyultam...
Mint a viasz, elolvadtam,
Tolulnak bennem az elhalt remények...
Haloptikától
félhomályosan
opálos gömbök;
hamis ezüstként
halott halszemek;
emlékpikkelyes
múltbéli tüskék,
álmok, képzetek...
Mint halovány pipacs a réten,
Zsenge szirmomat csak fuvallat tartja.
Kinyílok-virulok s aztán annyi,
Jön valaki és száramat huss, leszakasztja.
Bóbita, Bóbita unja.
Víg dala annyira ismert,
minden ovis gyerek anyja
újra meg újra dalolja.
Oly sokan énekelik már,
hogy kicsi kis füle fájhat.
Hullócsillagok felragyognak,
jönnek s kihunynak menthetetlenül.
Az örökmécsek lángja is kialszik,
ha reng a föld, s a templom összedűl.
Csonkig égett lélekkel
Mit is tehetnék még?
Összekapart korommal
Megcsókolt fehérség.