Szomorú versek
Megint a padló nyomja a derekam,
Kemény földön fekve nyugtatom magam,
Hogy felállok, s csak a nyomom
Hagyom az utcán a porban...
Bohócsapkát vettem,
fejemre feltettem:
így megyek a bálba,
farsangi ruhámban.
A bánat nemcsak
Egy érzés, hanem kín,
Ami bánatot szít.
Szívemben ez a nagy kín.
Talán kéthetes lehet,
Az anyja méhébe menet
Elakad és ottmarad
Egy hetet.
Túl sokat kértem,
Igen, való` sokat,
Hisz` az érzelem
Nálad nem divat.
Pompádról írtak költők és mesélők,
Mindenki ismeri a várakozás-teli izgalmat,
amellyel feldíszített a család.
Néhány napra a tündérvilágba röpítettél minket,
ágaid között jótevő mesefigurák bujkáltak,
színes varázsgömbjeid, mint apró űrhajók, várakoztak
indulófélben a mesevilágba.
Kihaltak az utcák,
Csak egy ember bolyong az utcán,
A város főterén újév napján.
Bánatosan néz rá egy magányos fény,
Mi ott maradt az elfelejtett fenyőfán,
Dermedten száll le a hideg este,
Ő a magányos farkas esete.
Mint ahogyan a didergők
Tavaszt várnak szívszakadva,
Úgy várok én, Édesanyám,
Derűs, mosolygó arcodra.
Hol vannak a régi földek, birtokok?
Mindenütt csak romok.
A múlt ködében tűntek el,
hogy jövő cserélje fel.
Micsoda világban élünk,
hol ember már Istent játszik,
támad ő élőt és holtat
végső, nagy szakadásig.
Hitvány az ember, a legnagyobb állat.
Harcol, s azt hiszi, mindig győztessé válhat.
A nyugalom nem kell, izgalomra vágyik.
Semmire nincs tekintettel, a borzalom fájára mászik,
s ha letörik az ág, jajveszékel, sopánkodik,
miért oly szerencsétlen, csak siránkozik.
Calais hófehér sziklái. Viharvert kövek,
Kemény rögök, kihűlt tufa.
A szirten horgonyzok, mint láthatatlan cövek;
A szirten, ami vas - de ami én vagyok: puha,
Gyenge, törött. Darabjaim,
Mint a holnapok lehulló szirmait,
Szerteszórom Calais hófehér szikláin.
néha úgy érzem magam mint a bögrében hagyott utolsó pár korty
Kik elfelejtettek engem!
Hol vagytok, régi, jó barátok,
Kikkel vállt vállnak vetve álltunk,
Kikkel egymásra támaszkodtunk,
Vagy a másikért kiálltunk?