Szomorú versek
Hiába - fáj. Kell a sírás.
Kell a könny és a versírás.
Kell a bánat, az ősz, a szél.
Kell, kell minden sárga levél.
Eltűnődve figyeltem ablakomból,
ahogy az ismerős csenevész test
imbolyogva tipeg a néptelen úton.
- Szia, Édesapa, vettél nekem autót?
- Nem, mert nagyon szépet kaptál
tőlem, tudod, legutóbb...
- (akkor) Szia, édesapa, majd holnap is hívjál.
- De... de még, akarok, még... valamit még... várjál...
Befészkeltél lelkem kusza zugába,
éjjel daloló, misztikus csalogány,
sokszínű, trillázó éneked szárnyalt,
halk hangod sejtelmes vízcsobogás.
És tényleg igazuk volt a károgóknak:
Egyszer minden gyönyörű dolog véget ér -
Azt hittem, a nap mindig ragyog majd,
S lesz jutalmam az átvirrasztott évekért.
Talán-költő voltam hajdan, mikor a bánat átölelt,
A művész véna kimúlt, de az állapot maradt stabil,
Bennem az elveszettség kényelmes otthonra lelt,
Emiatt a letargia soha nem volt még ilyen steril!
Annyira hiányzol, mint éhezőnek egy falat kenyér,
Annyira vágynék rá, hogy mindig mellettem legyél.
Immár vége a szép nyárnak,
Égen sötét varjak szállnak,
Fecskék útra készen állnak,
Messze-messze délre szállnak.
Krisztinához
Elszállt a nyár,
Oly messze jár már,
Már nem fontos, hogy mit érzek,
Lassan elfeledem, hogy élek.
pár szótól felszabadultan
hallgatni is megtanultam
ritkán fáj a hideg közöny
túllátok a szálló ködön
Talán a fellegekben járok,
S a talajt bámulom este a világra meredve.
Talán a fellegekre vágyok magamat keresve,
De mindenképp valamiben kételkedem.
Még számolom a fák leveleit,
a vadalmafa is még termel,
a kerti krizantém fényt keres,
s buzgón nyitja őszes színeit.
Avagy egy bordakalitkába zárt gondolat.
A fekete vászonod fodrozódását nézem.
Kicsiny gyertyalángja gyúlik meg az égen.
Színház tán? Vagy udvari bolondok műsora?
Kicsiny paradicsomom fergeteges zavara.
Tavasszal gyönyörűek a fák,
hiszen mindig virágba borulnak a cseresznyefák.
Jó érzés látni, mennyire szép rózsaszín,
s ilyenkor talán nem tűnődsz az élet nagy kínjain.