Szomorú versek
Aki most vadul fut a fák között,
viszem magammal a páfrányok,
gyökerek és kövek kincseit.
Velem szalad a folyó és a patak
a lombhullatófák alatt.
Ha már minden elhasznált és avítt,
s a jog terít meg hiányos asztalt...
Vajon meddig éri meg a játék?
Önmagam vagyok, vagy csak árnyék?
Fejlődök, de mégsem haladok,
Lélekben kétfelé szakadok.
Már megtanultam bízni benned,
Mégis sokszor bántottál.
Bizalmamat összetörted.
Mondd, ez mire volt jó már?
Mikor gondolataimban néha
mélán magamba roskadok,
akkor nem a földön vagyok.
Nem kívánok én senkinek se rosszat!
Főleg neked nem, akit már annyi éve szeretek.
Szívemben tűz gyúlt, a lángoló szeretet,
óvni s védeni kell a még élő, esendő embereket.
Ápolni lelküket, mit megviselt a csatatér,
hisz bármit megadnának egy cseppnyi szeretetért.
Holdnak színeváltozása
Felhővel lánykaként
hulahopp-karikáz,
most épp vörös lepel
fedi az alakját.
Mint ki már rég hontalan,
poros utakat
némán járva érzem
magam,
de
ha eszembe jutsz,
meg-megállok
otthonra lelve...
Hazudtam, mikor megláttam a szemét,
Hazudtam, mikor megfogtam a kezét,
Hazugság minden, mit gondoltam és hittem,
Szerelmet fent tartani nem lehet, csak hittel,
Próbáltam magamban igazságot lelni,
Hogy ne kelljen minden percben rémálomban kelni...
Múló szívem lángja nem heveskedik,
Maradandó, fakó bája nem kecseskedik.
Nem akarom, hogy szomorú legyél
soha nem akarok látni
könnyeket az arcodon
nem akarom a bánatodat hallgatni
Lám, ma is világít még a Nap: Ontja milliárd lakosú csillagok
erdejében pisla fényeit az üstökös.
S mégis sok fenyegetéstől extrovertált,
közönyökbe fordulóvá lettem én!
Ki itt belép, felhagy a maradék reményével.
Fejében elemészti az ideg, és csak jajveszékel.