Szomorú versek
Új szellő fúj ma már,
a tegnap vihara lecsendesedett,
rojtos vakolatszemek a házak oldalán,
mint kíváncsi angyalok, rám tekintenek.
Aki a gondban s bánatban nem tud már sírni,
az az ember nekilát szomorú verseket írni.
Ő csak írja és csak írja csendben, szótlanul,
a vers soraira gondol fáradhatatlanul.
Csendben tűri, hogy mit oszt neki az élet,
a közeljövőben tán szebbet s jobbat nem is remélhet.
Dühödten hadonásztam a sors ellen.
Emlékszem.
Bámulom az eget, sirály a magasban repked...
A semmibe révedek s nézem tovább
A háborgó vizet.
Nincs már bennem gyűlölet, a mélybe hajítok
Egy szürke követ.
Egymással élni, de nélküle,
mellette lenni, de nem vele,
puha ágyban feküdni fázva,
úgy gondolni valaki másra.
Egy kopott szék áll a szobában,
Szinte már nem is látszik a homályban.
Nem látszik, hisz feledik,
Korhadt testét a múltba temetik.
Ennyi volt hát, vége,
Eddig tartott az "örökké".
Letaszított a mélybe,
Így vált Ő köddé.
Hát eljöttél ismét,
itt vagy újra...
Tán el se mentél,
csak nem ismertem rá arcodra...
Egy diákcsapat hangos zajjal társalog,
Megüti a fülemet ez a borzalom.
Varázslat, mikor sok porszemből sivatag alakul,
Észre se vesszük, az idő zakatol,
Apró vízcseppből lett óceán,
Egyszer minden összeáll.
bűn és erény
Minden korban léteztek
jó s rossz cselekedetek,
mely megkülönböztette
egymástól a tetteket!
Fényáradatba borul a táj. Közel a kikelet.
Közel van az új, a nagyszerű, a csodás változás.
Szörnyű halála után, mint főnix hamvaiból,
Feltámad a Föld, s megszűnik a fagyos kárhozás.
Közel a tavasz, közel van már!
Elképzelem a világot
meseszépnek,
elképzelem
fehérnek s tündöklésnek.
A bánat borzalmas, szörnyű,
Az életben nem könnyű,
Sajna, nem jókedvű,
Nagyon rossz helyzetű.