Szomorú szerelmes versek
Nem tudok sírni nyughelyed felett,
Mert hiszem, lelked onnan messze ment.
Reggelenként sűrűn arra kelek,
Madárka repked erkélyem felett.
az űrmagány ilyen lehet
semminek érzem magam melletted
kapaszkodnék de nincs mibe
nevem isten is elfeledte...
Te talán ragyogni akarsz,
Én magamban fakulok,
Ragyogásod mástól megkapod,
Míg én a gonoszsággal alkudozok
A nyár sarkában lohol az ősz,
kalapját emelgeti, hogy köszönjön.
A nyár melege ügyet se vet rá,
még nyílik a réten a sok virág.
Van egy ház, amiben élek,
Sosem lakták gonosz rémek.
Régen Te is itt éltél velem,
Te voltál mindig mindenem!
Ó, boldogság, te szabadon szárnyaló madár,
Szállj le hozzám sebesen, ne hagyj szenvedni már.
Borítsd fölém szárnyaid, vonj magadba végre,
Röpülj hozzám, szép madár, tévedj le a földre.
Vártalak, s Te nem jöttél,
Égi fényként röpültél.
Alig jutott bár percedből énnekem,
S ádáz óra volt, mi velünk kattogott...
Mennyi szép álom volt a szívemben.
Istenem! Hogy dédelgettem,
melengettem, óvtam, építgettem.
A csillagok állása a mosolyodra hajaz,
Az összes drága tincsed a szívemben maradt.
Már nem ölelnek karjaid,
Már nem súgod, szeretlek.
Már nem látod könnyeim,
Mik Téged keresnek.
úgy érzem, hirtelen
kisült bennem a szerelem,
ne értsetek rögtön félre, nem, nem,
ó, őt - az életem szerelmét -
továbbra is halálosan szeretem,
mégis furcsa történet ez énvelem,
jött egy titkos angyal,
s hatalmas lelkével belakta szívem...
Még zene fülemnek a hangod,
még látom, kék szemed hogy nevet rám,
de már nem hiányzom néked, beérted
kevesebbel, érted nem hatott imám...
Virágunk végleg elszáradt,
Szél görgette hamu mindaz, ami megmaradt.
Az éjszakákat mégis miattad várom,
Mert hozzád húz egy újabb álom.