Szomorú szerelmes versek
Ha Te fűz vagy,
én a szomorú ág,
mely borúsan ringatózva
vigyáz Rád.
Elfásult, rég üres kéményekből
kifüstölögni látszik a forró nyár,
hiába koldulok szúrágta tegnapoknál,
kulcsra zárt emlékeiből
nem ad többet nekem.
- más van - szivárvány - te-kupon - mononukleózis
-
Szeretnék a te közhelyed lenni,
Közhely az ölelésedben, a szádban,
De igazából megelégednék a szíveddel is,
Ott mégis más van.
Szeretnéd, hogy a tiéd legyen,
Hogy ne csak álmodban öleljen.
Hiszen ő olyan tündöklő,
De nem mindenki lehet ő.
Egyedül maradtam, tovább már nélküled megyek,
Nehezek lépteim, szívem darabja ott maradt veled...
Azóta csak a végtelenül hosszú, álmatlan éjszakák,
Minden éjjel a fájdalom, s nem a két karod ölel át...
Szerelmet álmodtam, egyedül ébredtem,
Vágyott gondolatok tartottak fogságban,
Hős voltam éjjel, száz sebből véreztem,
Ki voltam éhezve, mint hangya a morzsákra.
Dermedt hullámok tajtékján,
Fakó emlékek árnyékán,
Halott víz halott játékán
Befagyott a tenger.
Itt állsz előttem, és csak annyit mondok, viszlát...
Ajtón kilépve egy levelet rakok le az asztalra...
"Így, hogy tudom az igazságot, most láttok tisztán"
Azt hittem pedig... te csak szárnyatépett angyal vagy...
Szeretve lennék szeretőd, bús álmod s felejtőd!
Egyszer erős, egyszer pedig legyőz,
Egyszerűen megölsz!
Bennem nem volt karácsony.
Kiszorítottad azt is.
Mint az eget a tájból.
A horizontot is ellepted.
Toll a kézben... Susog a papír...
Ezernyi szó s egyetlen radír...
Ömlik a tinta, a fekete folyó...
Zakatol a lélek, forog a golyó...
Bár nem lehetsz szerelmem,
sem egyetlen feleségem,
kit remegő szívvel féltek,
s igazán tiszta szívből szeretek...
Én vagyok a szörnyeteg
Tengernyi könnyedben,
Rólam szólnak a lapok
A régi, sötét könyvekben.
Bolond bohóc volt,
ki virágot szedett, majd
arcomba nyomta.