Szomorú szerelmes versek
Sose értette, mit kértem,
váltig szükségem van rája,
lehajolni nem bírt értem,
mégis felemelt a bája.
Kihalt utcán léptem koppan,
mint esőcsepp az ablakon.
Csak egy kismadár titokban
kísér magányos utamon.
Próbállak feledni,
De nem tudlak szívemből kitépni.
Okoztál sokszor fájdalmat,
De nem mondanál olyat, mi megbánthatna.
Én nem tudom mi zajlik bennem
Én nem tudom mi van velem
Visszagondolva igen nagy birka
Az ajtót hagytam magamra zárva
Bocsáss meg, Szerelmem!
Nagyon hiányzol,
Nagyon szeretlek Téged!
Csak behunyt szemmel látlak.
Sötét pilláim halkan rebegnek.
Egy könnycsepp gördül az ajkamon,
S elmúlt a szó, mennyire szeretlek.
Nem vágyom rád, mert nem lehet,
Más tépje szét a lelkedet
Hazug vágyaid tengerén,
Fuldokolva, így éltem én...
Hiányzol
Itt vagy velem,
Mégsem fogod a kezem.
Összetörted a szívem,
Meghalok, úgy érzem.
Úgy hittem, ez többször nem történhet meg velem,
De tévedtem megint... úgy hiszem.
Ti nem tudhatjátok,
Milyen éjjelente remélő csillagokat nézni,
Átfagyva apró reményt bámulni.
Nem, ti nem.
Sápadt árnyékok ablakom előtt,
Elbujdosnak ők minden fény elől.
Ma éjjel szikrázó ragyogás vár,
A fények Királynője eljön hát.
Nem oly régen szerelemről írhattam,
Sorsom jobbításán bízhattam.
Azt` jött tőle egy kérdés,
Melyből már hiányzott az egyetértés.
Adnád-e lakásod értem,
Adnád-e lakásod, hogy velem élhess?
Ez más, mint a többi bizalmatlan csalódás.
Megvolt a vágy, a tűz, az igazi vonzódás.
A kedves lány se volt több egy átlagos csalónál,
Aki úgy adta elő magát, hogy nem is gondolnál
Arra, hogy ő sem különb a többi hazugnál,
Aki mellől te is lépnél, mintsem hogy maradnál...
I.
Mely dalos madár szegecseli hallásom?
Szólok, elétek tárulom` aggályom,
Forróvíz puhította szívem
Kihűlt mára, eltűnt az én kincsem...
Kérlek, vedd fel piros kabátod,
ne aggódj, csak a vállad látja.
Ne nézz hátra!
Üvölt a zene, elmédben tombol,
de lelked nem hallja.