Szomorú szerelmes versek
Utálom, hogy elvesztegettük ezt az időszakot;
hogy láttam szíved tükrében, mit érzel, mire vágysz igazán, de mégis eltoltál;
hogy nem engedted meg magadnak, kettőnknek megélni azt;
hogy nem értem igazán, miért tetted ezt;
hogy úgy érzem, csak velem teszed ezt;
hogy lehet, nem tettem meg mindent...
Mily szeszélyes-veszélyes a tenger,
Mint én. Kit egy kósza hóbort vezet.
Hol jobbra, hol balra ver egy hullám,
így sodródom én is, s kedvem az ár.
Én már elfelejteném,
De arcát rajzolom le minden álmomba,
Nem szólnak mesék,
Mégis ő az, aki a szívemet ellopta.
Mikor veled vagyok, repül az idő,
nincs annál szebb, elbűvölő.
Nem szeretnélek többet látni
Nem akarok rád többé hatni
Kavarj a hátam mögött mással
Míg rá nem jövök átkozással
Hoppá lebuktál
Szaladhatsz most már
Úton ér a haragom
Ezt vissza nem fordítom...
A nap utolsó sugarai játsszva ragyognak tekintetében,
kékben pompázó szemei maga az égbolt,
rég volt idő, mikor mindent megadtam volna érte.
Léptei, mint megannyi táncoló lepke édes tánca.
Valamikor villám csapott le mögém,
Játszottak a fák akkor júliusban.
De megdühödött reám a felhős ég,
Palástjába burkolta be erdőim,
S az eszembe ötlött: de szerettem rég!
Ha egyszer elhatároznám, hogy többé nem gondolok rád,
levethetném szívem megkopott, összeszakadt álarcát.
Csak nézek és nézek, de semmit sem látok,
olyan, mintha rajtam lenne egy bizonyos átok.
Bárgyú szemeim mögött kong a fejem néha,
hadarna az agyam, de a szám meg néma.
Biztos pont voltál az életemben,
Rég elmúltál, mire észrevettem,
Hibáztam, és nem érdemelted meg,
Játszadoztam többször érzelmekkel.
Véres könnyeket hoz őszi szél,
Skarlát ruháját öltötte az ég.
Az éj gyermekeinek dala száll,
Csillagokkal írták az égi kottát.
Állok az utcán, gondolkodom.
Milyen csodás gyermekkori éjszakáim
voltak Veled. A fűben hanyatt fekve
lestük, hogyan jön fel Hold. Most itt...
Hívtál engem, de nem mentem veled.
Nem rontok el egy másik életet!
Szerelmed bennem ne keresd soha!
Túl beteg vagyok, sorsom mostoha.
Érzelmeket vársz, igaz?
Te akarsz lenni számomra a vigasz.
Tudod mit? Legyél csak,
S törd össze újra az álmunkat.
Savanyú képed édesen érint engem,
s a sötét csöndben bújik meg igazi orcád -
évekig adtam alád ágyat, melyen pihentél rengeteget,
s mégis a nap végére nem adsz mást, csak kenyérmorzsát.