Szomorú szerelmes versek
Régen messze innen
élt egy szép tündérlány
zöldellő erdőben,
egy kis kék tó partján.
...Összetörted a szívem,
Szétmorzsoltad az érzéseim,
Elfogytak a kérdéseim.
Igen,
egyszer minden véget ér.
Vártam már a búcsúzást
szívemnek legmélyén.
neked
Mikor megláttam két szemed, felcsillant a remény,
hogy talán te leszel az, aki letelepszik szívem közepén.
Le is telepedtél egy ideig, mikor is megvártad, míg
szívem apró darabokra törik.
Tudom, összetörtelek és összetörtem,
Nem akarom én mással,
De a szívem még nem gyógyult meg,
Könnycsepp az arcodon, tudom, az mind én vagyok,
Most úgy kínoz a gondolat, innen már nincs kiút,
Bárhogy lesz, bárhogy fáj, bárhogy volt, de a miénk volt,
Háborút vívok, néha még érzem,
Hogy dobog a szívem idebenn...
Millió könnycsepp gördül végig arcomon,
Lelkemet mardossa el nem múló fájdalom.
Szívemen hatalmas lyuk tátong,
Beforrasztanám, de esélyét nem látom.
Mert tudom, nem lehet az enyém,
S tudom, a szíve már másé örökké.
Volt, hogy a jelenben éltem,
Gondolkodtam, mentem, féltem.
Tudtam, hol állok, hova tartok,
A hátamon milyen terhet hordok.
Szerelembe kéne esnem, hogy lássam én is az időt.
Az időt, melyben te vagy a perc, és én minden percben szerelmes vagyok.
Olyanba, kinek az ajka ragyog, de mégis tiszta haja selyme...
Magányos éjszaka csábítja bűnbe
éhes szívem álmait,
s hagyom szárnyalni
igen jól ismert vágyait;
- eljátszom, hogy csak egy
eltévedt gondolat visz
ezen az éjen hozzád oda,
hova a józan ész nem...
Nincs olyan nap,
hogy ne gondolnék rád,
de lelkemet valami féltés,
valami szokatlan érzés járja át.
agyamba égett összegyűrt képek
csalogatnak egy sivár partszakaszra
hol múlt-rajzolta lépteink maradtak
a sirokkó*-vájt homokdűnéken
Testem a karjaidban,
mint ahogy egy borostyán fűz át egy oszlopot.
Mindketten mozdulatlan, csak a szívverés, ami hangosan dobog.
Megérdemled, ahogy én is megérdemelném.
De itt vagy... mégis.