Szomorú szerelmes versek
Istenem, de szeretlek!
Mézédes emléked itt kering fejemben,
Forró csókjaid még őrzöm szívemben.
Igaz voltál, vagy tán csak álom?
Először írok számodra verset,
hogy átélhesd azt a terhet,
Ami most van bennem s a szívemen.
Nem hagy nyugodni szüntelen.
bezárultam most előtted
sündisznólelkem összegömbölyödött
talán megölelnél talán simogatnál...
Kiválasztottam, kiért szól szívem.
Oly sok hiba és szenvedés után.
Mondd, nyerhetünk-e végre megváltást...
Hideg van, egyre hidegebb,
Reszket a lényem, didereg.
Léte nem hagy mély nyomot,
Nem is kell keresnem indokot.
Beköszönt a tél, a fekete
Lehull minden fának levele
S ha ez még csak eleje
Hideg ereje húz lefele
Miféle jogon bújsz belém,
Ha láttatnak az álmok?
Mi kéne, talán csontomért,
Tán vérem kell, te álnok?
Borús, felhős ég.
Hull eső, fagy, jég.
Erős a szél, hideg.
Szomorú és rideg.
Kék vagy, és mély, akár az óceán.
Suttogsz vad, viharfújt hullámok között.
Napfény a buszon, mikor álmosan kullog
fejét lehajtott emberek mögött.
Kezeim közt csillag fénye folyik szét,
Emlékszem, hogy álmaimba beléptél.
Élősködő érzelmek fagyöngyei
kifosztott, összetört szívek ágain
vágyerdeink kakukkhangú tájain.
Harmatcseppek szenvedésünk könnyei.
Emlekeim üldöznek...
Hiányzik az a jó reggelt üzenet,
és a beszélgetésben elalvós éjjelek.
Kísért a múltam, hiszen nem vagy már velem.
Így elhullok mindennap, reggel felébredek.
Naplemente eltemetve nyáréjszaka éjjelén,
mert olykor minden sötét, elfeledve, mint a tél...
Azt a poros kávét egyedül
Ittam, mintha lenne kiért élnem.
Fáj a szív ott zubogva legbelül,
Veled tán soha nem féltem.
Oly hűvös az éj... nincs rá szó!
Holdnak fényét szórja szét a hó.
Orcám csípi őrjítően hideg szellő,
Égboltomon túl sok már a felhő.