Szomorú szerelmes versek
Erős léptekkel töri meg a látogatók zaját,
Afrikából hozták, azt mondták,
Egykoron mily fenséges voltál, te állat,
Uralkodó és vadász, kitől rettegtek a gazellák.
Némán rejtőzöm a kapunál,
hallgatom csak a kopogást.
A túloldalt, ki reám vár,
fényesebb egy csillagnál.
Alszol
Maradjon tiéd az álmod
Vagy add a téged
Őriző óvó szemeknek
Kicsi szívem boldog, boldog.
Reád mindig csak mosolyog.
Ha a szívem szólni tudna.
Szíved, lelked nem siratna.
Búcsúzik a nyár a domboldalon,
feketekávé alszik az asztalon.
Szerettem,
s tán szerettél,
rózsanyárban feledtél.
Ár sodor. Köveknek csap.
Küzdök és követlek. Vagy
hűlt helyed...
Méltatlan szerelem,
amelyen folt esik,
ápolni bűn, véget ért.
Múltjukat görcsösen
oly sokan könnyezik,
csak sírnak a semmiért,
de ami így szétesik,
hamis volt, semmit ért!
Gondjaim rád zúdítottam,
Tudtam, hogy ebből csak gond van,
Sok veszekedés egy napon,
Békülés, majd jön a pofon.
Kívül állok magamból
Magam körül kijárt utcák kopottak, sötétek
Visszapörgetem az időt a fejemben,
és azon gondolkodom,
hogy lehettél ilyen konok.
Igaz, gyerekek voltunk,
de az én szívem szerelmedtől befelé fordult.
Látod, minden könnyebb volt,
leírni néhány sort,
olvasni idegen üzenetet,
kavicsokat dobálni a vízbe,
ne húzzák le a szívemet.
Hogyan éljem túl,
Ha már nem vagy itt velem,
Hogyan éljem túl,
Hogy nélküled kell élnem.
Mikor tudod, hogy benne van az, amit keresel,
Mikor tudod, hogy ő az, aki kell,
Mikor csak meglátod,
És már attól minden értelmet nyer...
Mondják, hogy az ember néha
Visszatér ugyanoda, még ha
Hamar el is szakad a cérna.
Ő mosolyogni akart
jókedvűn, szerényen,
feléd nyújt két kitárt kart,
ölelne mindenképpen.