Szomorú szerelmes versek
Bárhova nézek, mindenhol látom,
Tág, könnyes szemekkel reménytelenül várom.
Amikor dohos pincém mélységéből
magom arctalan negatívuma angyalszárnyadra tör,
rózsaszín antirészecske buborékkal pirospozsgásra defibrillálom sápadt, haldokló arcod,
szemedben újra gyújtom fotonsugaram...
Ugyanaz minden és mégis minden más,
csak egy ember nem lehet velem és üres lett a világ!
Amíg néztünk csendben egymás szemébe,
Merengtünk, hova tűntek el az évek.
Milyen könyörtelen hozzánk az élet,
Épp, hogy elkezdtük, máris itt a vége.
Talán! Utoljára mondom el neked,
Te voltál a minden nekem,
Te voltál a föld a holdnak,
A sötétben a fény.
Te voltál, ki hitet adott
Régóta már, de várok egy pillanatra,
hogy lelkembe tiporj, és hadd fájjon egy pillanatra.
Vad, fekete bánatfelhő,
Szerelmünket csúffá festő,
Vásott, rongyos, tépett kacat
Csapkod, száll, kavarog kacag...
Volt egy kis falu az erdő mélyén, ott terelte nyáját egy szegény juhászlegény.
Árva volt a legény, nem volt semmi mása, csak hű kutyája és a furulyája.
Mikor megvillant a nap első sugara, elindult a legény, előtte a nyája.
Megszólalt egy bús dal, egy szomorú nóta, benne szívének mind az összes búja.
Megsárgult, régi képekben
Fekete-fehérré lettem,
Ha nem egy szürke árnyalat
Törte meg apró szárnyamat.
Velem vagy még mindig, habár nem vagy itt.
Te vagy az, ki elhinted magányom magjait.
Látlak, de ha rám nézel, vak vagyok,
mert ahol szeretlek, te már nem vagy ott.
Talán megunt a fény reám esni.
Elfáradtam, hát leülök.
A visszautat kezdem lesni,
S e gondolatban elmerülök.
Ott állsz egy nap egyedül.
Akkor sokba nem kerül.
Nem kellesz majd senkinek.
Maradékom veszi meg.
...A limonádémba kevert, mézédes méreg,
Egy átkozott kincs, mit elvesztettem,
S marcangolja az én sérült lelkem.
Nem egészen 16 év,
Ártatlan lányka még.
Tudja, érzi, ez a fiú az igazi,
Csak ne lenne 24!
Mit lehet itt tenni?
Lódítani 18-at.