Szomorú szerelmes versek
Szem-lehunyvást arról álmodom,
Hogy újra itt leszel a vállamon.
Csókot adsz, és esti imát,
Egy álmokból szőtt, fekete fapipát.
Midőn majd minden egyes szívverőstől oly távol
Arcodat elfedi az átlátszó, fekete fátyol,
S engem körülölel egy mély, terebélyes árok,
Melyből némán bár, de felkiáltok,
A csókodat, mely gyakorta megkísérti álmom,
Egy nap talán még így is megtalálom.
Száva Dániel Sebestyén (S. d. G)
Tudom, neked még nem mondtam el semmit,
De megmondtam, mi mindent akarnék érted tenni.
A találkára sem jöttél el, amit megszerveztem.
Már úgy érzem, a remény lassan elhagy engem.
Tavaszi hajnal égi jellel suhanva
Beköszönt a lélek házába táncolva.
Már akkor tudtam, ő lesz majd az igazi,
Szemében szivárvány - oly élénk, tavaszi.
A bánat átölel,
De te nem vagy itt.
Hová tűntél el előlem.
Mondd meg, hogy miért hagytál el?
Már egyre távolabbról nézlek,
Vagy inkább félre,
Nem tudom.
nélküled
nélküled honvágyam van,
ölelésed nélkül szertehulltam,
ó, vajon meddig kergetjük még egymást
rémálmokban,
elveszett városokban,
pánikrohamokban,
se veled, se nélküled,
hajnali révület...
Hömpölyögtek, áradtak a szavak
Nyári éjjel, végtelen nappal.
Ígéret volt mind. Fogadalom.
Adott szóként járó, apró jutalom.
Minden összedőlt egy este alatt,
Hova építettem ezernyi falat.
Rejtőzhetsz, úgyis megtalállak,
mert benne vagy minden pillanatban,
a lelket gyógyító szavakban,
s az éj árnyában is mindig te vagy.
Én voltam az Neked, mi lehettem.
Érzetem, homályom... mind Beléd temettem.
S ha nem tudtad, hogy a fekete folt kezedben a szívem,
Akkor sajnos, többé nem érdemelsz Engem.
Kínzott a Hold, felemelt a reggel,
napjötte előtt, s napmente után
vágytól izzadva, remegő testtel
százszor feledlek, Tegnap Délután.
Fáj... hogy nem voltál... s nem leszel,
egy hosszú álomból ébredtem fel!
Valami megváltozott benned...
eldobtál, mint egy elnyűtt szőttest!