Szomorú szerelmes versek
Smaragd tavakon,
míg áthajóztam én,
én, az örök remény,
úszott felém sok fájdalom.
Ma még vártam, hogy a csodám légy, de sajnos, nem lettél,
Szívemnek a gondolatod nyár volt eddig, s most lett tél.
Járnék én más vidéken,
De ott sem volna könnyebb,
A szívem súlya
Mindenhol szárba szökken.
Egy álom, mely vissza-visszatér,
Egy álom, mely hosszú-hosszú kép,
Egy álom, tudom, az maradsz örökké.
Csak, ha az eső táncol sötét felhők közt a szélben,
Ha napsugár ébred álmosan reggel fenn az égen,
Csak, ha fekszem lélektelen testem kihűlt ágyán,
Vagy ha bárhol szállok törött, kusza életem szárnyán.
Tényleg egy perc volt csupán,
édesen időztünk egymás ajkán.
Hol lelkünkben valami Isteni akarat,
mely ledöntött óriási, nehéz falakat.
Viharként jöttél gyorsan,
Most, mint vihar utáni csend
Ülök egyedül idelent.
Keresem a lelkem, merre ment,
Azt se tudom most, hogy hol lehet.
Itt hagyott, és nincsen bennem más,
Emlék nélkül gyenge folytatás.
Ez most már nem plátói... viszonzatlan érzelem,
Megtudtam, hogy nincs esély, de így könnyebb énnekem.
Évszakok
Ősz van, fázósan zizegnek már a levelek,
Színesedik a természet, színek,
A zöld, piros s narancssárga is
Virít a közelben.
Szép évszak jön felém, kicsit csendesebb,
Többet érzek ilyentájt, most befele figyelek.
Mindig eljön ez a csoda,
Pillanata némán különleges,
Ébredésemkor találom,
Mindig megkeres.
Reménykedtem vakon
az utolsó pillanatig,
azt éreztem, akarom...
holtodiglan, holtomig.
Az idő hajnalodni kezd, az este újra elszáll,
s ablakomhoz állva könnyes szemembe
szökik egy halovány napsugár.
Levelét vesztett fa ága
a falakat karmolássza.
Lelkemet borzoló hang -
fülsiketítő, pedig halk.
Jó lenne visszamenni az időben,
Itt hagyni a jelent ebben a mocskos fertőben.