Szomorú szerelmes versek
Érzem, itt van a hátam mögött,
Forró leheletét hajamba lopja a szél,
A víz tükrébe csendes kép költözött,
A hullámok vöröses színben ömlenek szét.
Oly szívesen festeném boldogra
A te bánatos arcodat,
Megvívnám helyetted
A legádázabb harcokat.
Már egy végtelen hónap telt el,
hogy szomorú lett minden reggel.
De nemcsak a reggel, hanem az egész nap,
amiben fájdalmas mindegyik pillanat.
Mérged elérte szívem
Éppen felemészti az egészet
Gyógyíthatatlan emlékek
Haldoklom, mert hiányzol,
A szívemre nem vigyázol,
Az érzéseimmel cicázol,
Engem ezzel alázol.
Az eszedet irányíthatod tudatosan,
Nem gondolok rád, nem gondolhatok.
Fáj az érzés ellened és nélküled,
Magamnak tagadok, de mégis hiányzol.
Azt kacarászta a lelkem énnekem,
Hogy bókból várpalotát építene.
Elvesztem, és Te nem találsz,
Halogatva epét inhalálsz,
Kótyagos a fejünk elesett,
Szívünk esdekel, biztos elveszett!?
Fényemben tündökölsz,
miközben hervadok;
édes a sötétség,
mégis megfagyok.
Tenyeredbe teszem könnyű lelkemet,
Ujjaid közt lélegzem, neked adom
Az életem. Testem követi lelkem,
Melléd fekszem.
avagy ihlet a zuhany alatt
közelebb áll hozzám az intim
mosakodó gélem mint te
előbbi naponta bejárja rejtett zugom
te feleannyira gyakran sem teszed
néha ezt felettébb unom
közelebb áll hozzám a tusfürdőm
habja mint kezeid érintése...
Írnék én most szép verset, de nem tudok.
Elhagyott szép szerelmem, az az undok...
Egyre csak szép rímeken gondolkozom,
De nagyon nehéz legyőznöm undorom...
Gyűlöltél érte, s meg is vetettél,
Ha sírt a szívem, nem szerettél,
Ha nem is voltál ott a kezdetnél,
Ma mégis annyira szeretnél,
Pedig már csak vagyok,
Pedig tudom, nem maradok,
Ma mégis annyira szeretnél,
Pedig ott sem voltál a kezdetnél...
Nehéz ám a szerelemi búcsúzás,
Érted éjjel-nappal csak könnyben úszás.
Mert örökre tőlem végleg elmentél,
Ezért a szívem könny és szomorúan tél.