Szomorú szerelmes versek
Fájnak az emlékek, a sebek...
Most keletkeznek az élethosszon át tartó hegek.
Szívem mélyéről szólok, nem folytom el,
Ég még a tűz, mely sosem alszik el.
A fájdalom, mely járja át lelkemet,
A magány és kudarc most itt van velem.
Végre először azt hittem, hogy tisztán szeretek,
De egyedül vagyok, és ez már gyötrelem.
A fájdalom, mely járja át lelkemet,
A magány és kudarc most itt van velem.
Végre először azt hittem, hogy tisztán szeretek,
De egyedül vagyok, és ez már gyötrelem.
Ködös álmok
a végtelen úton.
Nincs is másom,
csak amit most látok.
Tu sei la mia vita, mondja az olasz.
Te vagy az életem, mondja a magyar.
Ti amo, mondja az olasz.
Szeretlek téged, mondja a magyar.
És ezt úgy mondja tiszta szívből, aki szeret,
Hogy a szíved sajdul, szemedből könnyet facsar.
mennyivel egyszerűbb volna úgy szeretnem téged
ahogyan az őszi eső szemerkél csendesen
édes-bús tompaságban lebegni langy-sekélyen
szívem lágyan ringana ahelyett hogy verdessen
Álmatlan az éjszakai csend.
Kaparászik bennem a kérdés,
káosszá vált a rend.
Amikor úgy érzed, kiszerettél már belőlem,
felejtsd el a nevem és létezésem.
Ó, miféle báj az, mi arcod megszállta,
s rabul ejtette lényed egész mivoltát,
hogy bárki, ki csak egy percre is meglátta,
vak bábuként hajszolja fenséges csodád?
Volt egy esély, amit ott hagyott,
inkább nézte azt a fát. Elhagyatott.
Utolsó levelét röpteti tovább a szél.
Szemében az a tűz már rég nem él.
A fantázia elkószál, s
A szemem könnybe lábad,
Az egységesült rémálmom,
Hogy van valaki nálad.
Összetört szívem darabjait kaparva,
Könnyeket ejtve ordítom, míg élek, szívem fel nem adja.
Míg élek, míg élek,
Belőlem nem múlnak remények.
Remények, mihez hű küzdelmet adtam
Túl erősen, hogy boldogságom én arassam.
Szakíts lelket, végtelen,
Átejtettél már elégszer,
Kérdem: - Nem lesz még elég?...
Szavakba foglalni oly nehéz,
Mit szívem küld az agy felé,
Próbálkozik, hátha érti,
Kódolt nyelv ez, miért nem érzi.