Szomorú szerelmes versek
Tűnő órákban szeretlek,
vagy percekig csak, míg hazaérek.
Talán száműzöttek rabhada állja utam,
Végítélet bástyája védjen meg majdan.
de mindig visszatér...
A vizet nézem, benne most magam látom,
a hullámok hátán úszik el álmom.
Messzire viszi, elzárja tőlem,
egy darabot ezzel kitép belőlem.
Vegyes érzelmek kavarognak bennem,
És a sötét oldalra tekintek át.
Úgy érzem, itt az ideje mennem,
Nincs szükségem erre már.
Emléked fáj
Tavasz kezdetén esett le első hó az idén,
Különleges volt, mégsem szebb, mint tavalyi delén.
Mikor először éreztem párás leheleted arcomon,
Kinyíltál szívemben, mint az első disztichon.
Holdat ölelve szunnyad az emlék,
surran az éjben, mint apró bogár.
Szívdobogásom űz. Odamennék,
hol még karod nyugtató bölcsője vár.
Oly bátran fogtad meg a kezem,
Tegnap este még őrizted a szemem.
Szemünk lágyan égett meghitt szobában,
Felülkerekedtünk a harag porában.
Eljössz? - kérdem szinte félve.
A választól félve, és remélve,
hogy a szó mit kapok, nem megnyugtató,
de szemet csillogtató, felizgató.
Maixner Adrienn emlékére
Te újra itt vagy velem...
A szakadó esőben csak az ég felé nézek...
Ahogy az esőcseppek az arcomon leperegnek...
Úgy a csókod ízét érzem és újra átélem...
Miért nem szeretsz?
Én már magamat sem...
Miért nem ölelsz?
Sosem magamat sem...
Ki újjászületett...
Csak várt...
Csöndesen lépkedve az elnyelő sötétben,
Lábujjhegyen járt, nehogy észrevegyék...
Egy lépés előre, majd kettőt billent hátra,
Mert hátrahúzta megsebesült szárnya.
Elhagyatottan
A szerelem
A világ rongyait
Vetkőzi éberen
Dobbanó nyomait
Tapadását tépdesem
Hangját messziről se hallom,
Szíve szerelmét se vallom,
Csak csend van, üresség, magány,
Szokás szerint nyert a vagány.
Ne nézz rám!
Oly bántó, sötétbe révedő ma a telihold,
Ne lásd meg soha!
Reszkető szeplőimbe bújtatom könnyem,
Figyelj Rám!