Szomorú szerelmes versek
Messze mentél,
Itt hagytál végleg.
A fák szállnak,
Véget nem érnek.
Álmainkat a végzet szétzúzta,
nyíló szerelmünk ékes szirmait
üvöltő szél tépi, végigdúlja,
kilesve a szív rejtett titkait.
Régen eltűntem az estélyben,
Ó, magam, de magam voltam én.
A csillogó csillagok egén
Hős Csaba vezérrel Erdélyben
Egy megtört virág balladája
Mimovirág szép lassan körbenőtte szívemet,
Táplálja lelkemből a szomorú emlékezet.
Könny locsolja gyenge, hófehér virágszirmait,
Kinyílik, ha hallja Ceca könyörgő szavait!
Ez a péntek más, mint a többi,
Végre eljössz, én pedig sose foglak elfeledni.
Este az asztal körül - fények
csodája. Némán ül a némaság,
és bezabálja a koppanni kész
kéz neszét, ha lecsúszik róla
fejem. De még nézem, ahol
ültél, kávéd illata fölött a
kiskanál mozdulatába égve az
ablakon át beszökött a nap, és...
Tudod, mi az igazi szeretet?
Mikor szereted, de elengeded.
Álmodtam egy lányról, és te jöttél felém,
Nem hittem a szememnek, szerelmes lett belém
Álmaim nője, és megadatott nekem,
De hibáztam, ezért törlöm most szemem,
Úgy szerettelek, mint még soha senkit,
Nem vártam sokat, csak megértést, ennyit.
Csak egy eltévedt, röpke
Szitakötőszárnyszösz voltál,
Én meg azt hittem, egy
Szerelemárván maradt,
Eltévedt tündér voltál.
Setét fellegek gyülekeznek
eltakarva a fényt felőlünk,
megszűntetve a sok szépet,
melyet a fénypászma jelentett.
Szerettelek...
akkor ott a karjaidban
egyszer, talán igaz sem volt,
hogy fészket rakott újra a
szerelem a szívemben.
Álmomban régi emlékek közt járok halkan,
téged kereslek, ki velem voltál hajdan.
Fázom nélküled, belém mar a didergető hideg,
alattam a jég pattogása, a hó csillanása,
jégbe zárva életünk pár villanása, s félek,
többé nem engednek a fagyott képek.
Egykor átéltem a várva várt csodát,
most mégis fohásszá lettek a könnyek.
Eltemetlek, gyönyörű szerelem,
Eltemetlek magamban egyedül,
Eltemetlek, őrjítő szerelem,
Előlem úgysem menekül.