Szomorú szerelmes versek
Félig szívott cigi a kezemben,
egekben keresem a választ,
fáraszt a tudat, hogy nem vagy,
nagy a zaj, ideje továbblépni.
Könnyek hullnak a légben
Halk dal szól szobámban, hallgatom csendben,
Arcomról legördül egy könnycsepp melegen.
Fáj most ez a dallam, könnyeim peregnek,
Nagy bánat nyomja most szívemet, lelkemet.
Lógok lábam keresztbe
Fittyet hányva a veretre
Mely belevás` a kezembe
Mi lenne, ha mi nem lennénk?
Jobb lenne a földkerekség?
Kevesebbet veszekednénk?
Boldogabban élhetnénk?
Menedékem voltál,
de a semmibe tűntél,
hirtelen váltál köddé,
az idő martalékába vesztél.
Néha még eszembe jutsz,
mikor szél süvít a kertek alatt,
száguld velem az idő, csak fut,
emlékeimben mindig megmaradsz.
"Reszket a bokor, mert madárka szállott rá",
szívem már nem reszket neved hallatán.
Fáj, míg megérintesz,
Fáj, míg hozzám szólsz,
Testem-lelkem s remegő kezem imádságba fog.
Ha téged nem ölellek, már nem vágyom másra,
Pusztuljak szomjan, nincs szükségem puha ágyra.
Álmomban te adtál minden reményt nekem,
A nyomorban, a bánatban te voltál a másik felem,
Szomorú nekem a szó, mit nem mondtam ki akkor,
Fájdalmas múltunkra egy pecsét, mely már csak a végszóról szól.
Azt hiszem, boldogságot hallucináltam.
Két nagyon rövid percre.
Ne, ne, ne, emlékfoszlány, kérlek, ne menj olyan messze.
Hogyan is volt, várj, beszélgettünk,
Átlagosan 2,7 tized percenként felnevettünk.
Írtam róla verseket, már-már neki adtam volna az uzsonnám felét,
Kapcsoljon már valaki valami romantikus zenét.
Egy titok lettem neked,
a múltból egy halvány jelenet,
mit letagadsz, ha róla kérdeznek;
ugyan, te sosem tennél ilyet.
Szétterült gyászlepel
nyugszik a szívemen,
köröttem közben meg
mindenütt könnycseppek.
Szobád gyufásdoboznyi ablakán át kémleled, világít-e még a holdsugár,
Lehet-e mozdulni, indulni, iszkolni, szökni újra a kerten át.
Tágra nyílt pupilláid még fel sem fogták az ébredést,
Mi volt tegnap, mit hoz a holnap,
Az elméd ma sem naprakész.