Szomorú szerelmes versek
Fáradtan zuhog az eső.
Monoton.
Nem szeretem.
Szerelem, mi űzne, hívna
Meleg szobába,
De üres minden,
Lelketlen, rideg.
Hazudd hogy szép hazudd hogy jó
csak én vagyok hozzád való
lelked telét nyárba oltó
égi angyal s megváltó
Voltak álmaim, ám semmibe vesztek.
Akartam, hogy végre az enyém legyél.
De te szerelmesen másikra néztél.
Keserűen fogadnom itt a véget.
Elcsepegtetted bennem
Te nektárként a vágyat
Hogy belőlünk majd egyszer
Hites boldog pár válhat
Hogyan kérheted, hogy csak úgy feledjelek téged?
Hiszen örökre - sőt tovább - a szívembe zártam a lényed.
Ahogy nem lehet, hogy víz nélkül kialakuljon az élet,
Ezért van, hogy a Marson egy birka sem béget.
Ha hatalmadban áll, vedd ki belőlem.
Érintése húsomba, bőrömbe ragadt,
Tépd le csontomról inastól felőlem!
Vágd, szakítsd, vidd messze előlem!
Édes méz hangja fülemben maradt.
Egy emlék, mely
örökbe fogadott,
szívügyekből
igazat szólhatott.
Elveszve fekszek le, és
így pihenek meg az ágyamban.
akarom, de nélküled
nem enyhül a fájdalmam.
Olyan jó volt, de olyan jó volt,
Hogy nemrég még fogta a kezem,
De már nincsen itt, és nincs már meg
Az a szépség, ami ragyogott benne
Megérintettél, s hogy tekinteted hiánya fáj-e jobban,
Vagy ölelésed puhasága, már megálmodni sem tudom,
Mint alvó tűz lángnyelve, mely nyáréjszaka lobban,
Szívem hamu martalékában szemem némán lehunyom...
Hittem minden szavad,
Még ha hazug is volt,
Mint egy rab, ki szabad,
És belül mégis holt.
Napszemüvegben mentem hozzád,
szemeimet elrejtve.
Mosolyommal zavaromat
leplezve.
Kín, ami szépen, lassan felemészt
Mikor hetek, hónapok óta álmatlanul fekszel,
S hatalmas, üres, fekete lyuk tátong tebenned,
Csak akkor érzed azt, mint én, ne mondd addig,
megértem.
Mert bizony, annyit se érsz, mint szar, mások szemében.
Két vágy sosem lágy,
De mégis - vajon mire vár?
Hisz míg e kettő fertő,
Addig nem lesz menthető.