Szomorú szerelmes versek
Úgy látom, boldog az életed,
Eszembe jut, mennyire féltetted,
Óvtad, védted tőlem mindenáron,
Azt mondtad, utálsz, és nem volt választásom,
Pedig napokkal előtte szerelmet vallottál,
Mikor néma voltam, te akkor is hallottál,
Ördögi kör nélküled minden egyes nap,
Nem tudtam, szeretsz, vagy én vagyok a vak...
Szomorúság, boldogság,
mire vágyhatnék most már.
Nekem valami kijár?
Talán a halál?
Most minden oly sötét,
az Élet szebb lehetne, de most ködös.
Fáj nagyon, de mégsem haragszom,
csak keserű a perc, mikor rágondolok.
Forró nap sugara vetül rám,
A táj gyönyörű, amit látok.
Ezt a képet szívembe zárnám,
Ha nem kötnének hozzá átkok.
Emberek! Tőletek kérdezek.
Mit tegyek, ha netalán vétkezek?
Bocsánatot kérjek? Ez talán elég,
Ha a másik félben a tűz lassacskán leég?
Szerettem a fénylő szemét,
vidám, meleg tekintetét.
Szerettem a kacagását
s elmélázó pillantását.
Néha hozzá húzott a szíved,
néha engem szeretett minden sejted,
s az egészet te magad is elhitted.
Csak a szégyen maradt belőled,
eltáncoltad már minden esélyed,
de még maradt benned reményem.
Ím, összetört - szívem szilánkjain taposok,
Még mindig marcangolnak a lélek-farkasok.
Küzdelmesen ásom
Lejjebb csak lejjebb
Mélyebbre süllyedve
Nem elég még lentebb
Mintha rég ismernélek
Mintha rég ismernél
Mintha játszottunk volna már
Mintha bántottunk volna már
A játszótért körbefogó lombjai közt csöndesen
ringatózik nyárfa a szellőt ölelve, nesztelen.
Ezer-száz belső érzés körbevette őket nyüzsögve,
hogy közülük elmondhassa egyikük is az örök lényeget.
Könnycseppek a szememből -
Lassan folydogálnak, mint az ér,
Fájón csiklandozzák végig arcom,
Míg az államig nem ér!
Lehetnék árnyék a nyaradban,
Lehetnék társ, hogy soha ne légy magadban.
Lehetnék zsebkendő, ha sírtál,
Lehetnék egy cetli, mire szerelmet írtál.