Versek a természet szeretetéről
Erdőösvényt látod, ő fösvény!
Ez itt ma már hercegnő törvény.
Napsugarak betöltik a teret,
Égig felérő rengeteget.
December lágy hangjai
lebegnek,
s rebbentik szét
estszárnyú fellegeit
a légnek.
Érdekes, hogy ő a számom,
A magyar igazság is a három.
Mindig ő van a számon,
Egy idő után már bánom.
Lábam alatt a Föld megremegett,
Mikor az Égi áldás megérkezett.
Alacsonyan szitál a köd,
S amit fölötte látok;
Egy mesebeli, megfagyott
Jégvilágot.
Odakinn egy nyári éjen,
Tűz ébredt a szikes réten,
Kinyújtózott egy faágon,
és elfutott fűhöz-fához.
Január idusán koraszült levelek cseperednek -
becsapatva magát -, tavasz indul a téli bereknek.
Napsugarától fordul meg az árny.
Felfelé nő a magasodó fa:
az ég mindent takaró pilleszárny,
lombsusogással hallatszik szava.
Hideg téli délután
Sétáltam az utcán.
Mint egy kis gyerek,
Ki hópihét keres.
Hozzád jöttem csodálni, gyönyörködni benned,
ahogy ágaidon cipeled hófehér terhed.
Ezüst ruhát öltött
az út minden fája,
bokrainak kinőtt
jégkristály szakálla.
Köd párája hideg éjjel
zúzmaraként terült széjjel.
Alászálló, árnyas este
Szeretőjét itt kereste.
Szárnyaival átkarolt,
Éjben fürdik már a hold.
A Nap már végét járva
Ismét bebújt az ágyba.
Helyét átadta a Holdnak,
S ő visszaadja holnap.