Versek a természet szeretetéről
A szelíden suttogó szél szeretete
Játékos-kék égboltra feszül,
duzzadt felhők paplanjára ül,
bukfencezik a napfény felett,
szivárvány ölében tekereg.
Narancs-vörös színeket horgol az ősz,
a bársony-zöld lombok között elidőz.
Ablakon kinézve gyönyörködöm,
áttört a napfény a gyönge ködön,
csillogtatja a fák levelét,
színeknek játéka gyönyörű szép!
Innen a fák lassan elmúlnak,
ugrálhatunk csupasz csonkokon,
zöld lombok nélkül égő napban,
harag szorítja mellkasunk.
Bágyadt napsugarak
Csókolják az eget
Bánatos szívemre
Fátylat terítenek
Fekete tollad ragyog meg a fényben
Sötétség borul be az égen
Hangod hallatszik az erdős részen
S te megjelensz a múló idejében.
Erre szelídek a lankák,
S a kicsi dombok vidáman tarkák,
Lassan szalad vele a lejtés.
S nem meredek semerre sem az emelkedés,
Utak rajta keresztező perecekkel kószál.
Néha egy-egy busz döccen rajta lomhán.
A tavasz friss illata virágot bont,
harmatcsepp ölében hozzád hajol.
A ragyogó korong lebukik a rózsaszín,
kéklő mezőn, narancs habfelhőket simogatva.
Tompul az árnyék, tompul az ész...
Ágakat szárogat a nap,
fűszál hegyén lepke csikland,
rebben a szellő, nyomában
kavarog a dús virágillat.
Szállnak a hópelyhek,
Mint a fekete varjak,
Lelkem zegzugába
Nagy, sötét foltot varrnak.
Január elérkezett újra, hozta az új évet.
Nehéz ám a kezdés, sajnos, tudom.
Tej-fehér, köd szőtte,
baldachinos kelme
az égbolt mosolyát
csendben elrejtette.
Látlak erdő mélyén,
Bezárlak kis fénynél,
Élem jelenléted,
Részem benned éghet.
A nap aranyhídja örökkön fénylik
Duna asszony vízfelszínén.
Töretlen hullámain.
Akadálytalan kapcsolat. Működik.